erős felhőzet
kevés felhő
szórványos felhőzet
tiszta égbolt
Ady-kötet és nyakkendő
A nagy költő halálának 100. évfordulója kapcsán próbálom felmérni, hogy hány és milyen kiadású Ady-kötetet találok a könyvespolcomon. Van néhány tucat belőlük, különbnél különb külcsínnel sorakoznak a polcon. Talán nem is létezhet a magyar nyelvterületen olyan könyvkiadó, amelynek kiadványai közt ne szerepelne bár egy Ady verseiből, esetleg publicisztikájából szerkesztett, válogatott kötet.
Nézelődöm a könyvek között, s egyre-másra kerülnek elő Ady-kötetek. Az utolsó hajók eredeti kiadásától, a legújabbakig. Középiskolás koromban nagy imádója voltam a költőnek, mostanára csillapult valamelyest e láz, de a nagy költőzseni most is megmozgatja fantáziámat, egy-egy versének újraolvasására késztet.
Én ezennel egy olyan kis formátumú, cigarettatárca méretű könyvecskét lapozgatok, amelynek fekete vászonborítójú fedőlapján aranyozott betűkkel írva csupán ennyi áll: Ady, Léda és Csinszka, a kötet a Magyar Helikon kiadásában jelent meg 1966-ban. S nem más, mint a Csíkszeredában született festőművész, Szász Endre illusztrálta. E könyvecskét a szintén kiváló művésztől, néhai Nagy Ödön barátomtól kaptam ajándékba, helyesebben egy korsó sörömbe került. Jó darabig kis mérete folytán felöltőim belső zsebében hordoztam, akár jegyzetfüzetemet. Jó, kézhez álló kis kötet…
Ezt a kötetet fuvardíjként kaptam tőle akkor, amikor megkért, hogy autózzunk le Csíkszentkirályra, mert az alcsíki esperes úrral szeretne beszélgetni egy Szent István-szobor elkészítése kapcsán. Meg is érkeztünk a papilakra. Ödi a rá jellemző közvetlenséggel mutatkozott be, s közölte jövetele célját. Olyannyira bensőségessé vált a beszélgetés, hogy a plébános úr vicei pálinkával is megkínálta. – Nahát, művész úr, hogyan képzelte el a szobrot? – tette fel a kérdést az esperes úr. – Hát úgy – mondja Ödi –, hogy a nagy király jogarral a kezében ülő pózban lesz, az országalma sem hiányozhat onnan. – Nem lehetne, hogy álljon? – kérdezett vissza a plébános. – Dehogynem, akkor állni fog, s egy nagy kardot istenes erővel beledöf a földbe, jelezve hogy mi itt voltunk – hagyta rá a művész. – S hát aztán milyen anyagból készítené el a művész úr? – Pléhből, kérem, pléhből. Az esperes úrnak elakadt a szava, kis idő múlva így szólt: s hát akkor a már begyűjtött régi réztárgyakkal (mozsarak, vasalók stb.) mi történjen? – Tartsa meg magának, s azzal nyugtatta meg a megrendelőt, hogy a „pléh” rézlemezekre vonatkozik, amelyekből meg fogja formálni a szobrot. Elmenőben, a cinterem kapuján már kívül Ödi azt is betájolta, hogy hol fog állni az egész alakos alkotás, a lenyugvó Napot véve alapul. Még megegyeztek abban, hogy egy-két napon belül bemutat egy makettet az álló alakos király-szoborról.
Egy hét múlva újból találkoztunk a barátommal, s rákérdeztem, mi lett légyen a makettel. Hát elfelejtette, nos, akkor fizettem neki egy korsó sört is az Ady-kötetért. Megköszönte, hogy emlékeztettem ígéretére. Aztán a makettet bemutatta az esperes úrnak, a szobor is már jó pár éve ott áll a maga fenségességében a csíkszentkirályi templom előtt.
Sok közös történetet, pajkosságot írhatnék még Ödi barátomról, a fenegyerekről, de most csupán azokat emlegetem fel, amelyek az Ady-kötetecskével kapcsolatosak.
Egy nyári délután rávett arra, hogy menjünk el horgászni az Olt holtágára. S mert számára is szereztem, kölcsönkértem egyet, két kerékpárral érkeztünk meg a víz mellé. Nekiszerelődtünk a horgászathoz. Egyórányi csalimártóztatás után Ödi beleunt a sikertelen horgászásba, s felajánlotta, hogy bemegy sörökért a városszéli Lipován kocsmába. Gyalog vágott neki a kerékpárral nem járható rövidítőúton. Órák teltek el, nem érkezett. Kénytelen voltam a két biciklivel, csomaggal hátamon, botokkal – mivel az ő cuccai is rám maradtak – megindulni hazafelé. Gyalogoltam a két bicikli között, s az említett kocsmában találtam rá. Jó hangulatban múlatta az időt ismerőseivel. Az én epés hangulatom jóval távolabb állt az övétől. Ekkor „vágtam a fejéhez” haragomban, hogy még az Ady-kötetet is visszaadom. Bármennyire akartam, de ezek után sem tudtam megharagudni rá. Olyan volt, mint egy nagy kölyök. Folyton azzal gyötört, hogy olvassak fel neki egy-egy verset. Máskor meg a hozzá írt verset akarta elszavaltatni. Ez akkor keletkezett, amikor kettesben az ő LEB-betűjegyű autójával Marosvásárhelyen felkerestünk egy természetgyógyászt, aki arról volt híres, hogy gyomor- és bélbetegségeket gyógyít sikeresen. Visszafelé jövet, miután az édesapját és testvérét is meglátogattuk, estefelé, a Maros partján egy őztehénre és ikerborjaira figyelhettünk fel. Egyrészt ez adta az ihletet a neki dedikált vers megírására, melyet nagyon szeretett, s már az unalomig gyötört, hogy mondjam is fel neki, mert szereti hallani…
Újabb epizódja barátságunknak egy késő estéhez kötődik, amikor ajtómon csengetett egyik kollégájával, s miután hellyel kínáltam őket, csekélységre kért. Egy nyakkendőt kért kölcsön, mert ő nem hord ilyesmit, s különben másnap olyan helyen kell megjelennie, ahová illik nyakkendősen menni. Választott, tán kettőt is. Ajándékba kapta tőlem.
Sajnos ő örökre „elment” a nyakkendőkkel. Én maradtam a tőle örökölt Ady-kötettel.
Kristó Tibor
