Moldvába készül a két ünnep között Ádám Gyula fotóművész: idén is, mint teszi azt pár éve, az Antal Imre által vezetett csobotfalvi betlehemesekkel járja a moldvai falvakat, ünnepet köszönteni. Eleinte Pusztinát keresték fel, majd megjárták magukat Rekecsinben is. Moldva-járásról, fotózásról, sikerről és ünnepi kívánságról beszél az alábbiakban Sarány István kérdéseire válaszolva. – Mióta jársz Moldvába a csobotfalvi betlehemesekkel? – 2006 óta. Érdekes, hogy semmi szervezés nem volt előtte, hanem, mint régen, elindulnak s bekopognak a házakhoz. A csobotfalvi betlehemes tagjai közül mindenkinek van valamilyen kapcsolata. Megérkezünk, s aztán megyünk házról házra. Eleinte megvolt, hogy hol fogadnak, s aztán ez mind bővült. Olyan jó középkori jellege van: almával, borral, dióval kínálnak. S ez évről évre gyarapodott. Most eljutottunk odáig, hogy a végén valamelyik közösségi házban egy jó nagy bulit csapunk. – Hogy fogadnak ilyenkor a moldvai falvakban? – Képzeld el, hogy ott magyar szó az ünnepekkor nemigen hangzik el, főleg a káprával járnak vagy a medvével, az urálás, a kántálás van divatban, úgy hogy ezt a csoportot már várják, s olyan helyekre is beengednek, ahova nem is gondolnád. Egyik helyen például az öregasszony haldoklott. A fia megállt az utca végén, s addig várt, amíg elkapott minket, s az édesanyjának ez volt az ajándék karácsonyra. Olyan kicsi házikó volt, hogy be sem fértünk. Vagy Rekecsinben egyszer egy olyan helyen jártunk, hogy szinte élő betlehemet játszottunk: a házba nem fértünk be, egy kicsi eresz alatt ki volt kötve a borjú, ott volt széna is, az állatok, adtak enni nekik a ház mellett, s ott mutatták be a betlehemet… Rekecsin kissé nehéz hely, ott nem olyan gyakori a magyar szó, először megijednek, félnek, furcsa nekik… – A bemutatott betlehem moldvai gyűjtés, közel áll hozzájuk? – Nem, csíksomlyói gyűjtés. Antal Imre barátom fogja össze a csapatot, s érdekes, hogy önmagát generálja ez a társaság, érdekes számukra bemenni Moldvába. Olyan is volt közöttük, aki nem tudta, milyen Moldvában, nem tudta, mire megy. A moldvai szokásokban nincs meg a betlehemezés, ez a nyugati kereszténységnek a része. Kiderült például, hogy Trunkon, ahol Domokos Pál Péter tanítóskodott, betanított egy betlehemest, amit innen vitt be, és később tájékozatlan néprajzosok azt hitték, hogy eredeti anyagot gyűjtöttek… De ez nem igaz. Péter bácsi tanította be az ötvenes években, s nekem az akkori szereplők egy része elmondta, hogy kitől tanulta, s éppen kit alakított: „én voltam József”, „én voltam a pásztor”… – Hasonlít ez a történet a régi székely himnuszként ismert ének esetére, szövegírója, dalszerzője egyaránt ismert, de folklorizálódott… – Aztán a tudomány helyretette a dolgokat, de nekem jólesett, hogy találkoztam Józseffel… – Moldvába való járásod – köztudomású – nem ezzel kezdődött… – Végül is a kíváncsiság vitt engem Moldvába, nem a néprajz vagy más indíttatás. Na, nem igaz, hogy nem volt benne más is: azt akartam látni ott, amit már Somlyón megtapasztaltam a moldvai nénikéktől, a székely archaizmust. Mikor megszólaltak például, az nagyon megragadott. Tehát mikor nekivágtam, nem volt semmi tudomány benne, csak a kíváncsiság. Legelőször Lészpeden voltam, 1982-ben. Soha nem tudom elfelejteni azt a pillanatot, amikor beléptem abba a világba. – Milyen előzményei vannak a fotózásnak? Úgy tudom, művészeti iskolába jártál Marosvásárhelyen, grafika szakon végeztél – láttam is egy metszetsorozatodat egyik közös barátunknál! –, képzőművésznek készültél… – Többször is, háromszor felvételiztem a képzőművészeti főiskolára, s mikor már azzal biztattak, hogy immár rajtam a sor – akkor ugye nagyon keveset vettek fel minden évben –, akkor feladtam, nem mentem el a felvételire. Akkoriban többet láttam a fotózásban, holott nem volt róla semmi papírom. Tehát lógtam a levegőben, de nem bántam meg a döntésemet. Ha akkor felvételizek s felvesznek, bizonyára most valahol egy kicsi festőcske vagy rajztanárocska lennék, de úgy érzem, hogy a fotóban több lehetőség volt számomra. Aztán az első kiutazásom abszolút néprajzi fogantatású volt, amit most múzeumban látni, azt a világot én éltem. Nem kellett keresgélni, megkérni, hogy ide vagy oda álljanak, mit vegyenek fel, mert élőben tapasztalhattam meg mindent. Olyan szerencsém volt, hogy 1982-től 1992-ig dokumentálhattam ennek a világnak a nagyon gyors változását, átalakulását. – A néprajz, a népélet iránti érdeklődés a tánc­ház­mozgalomnak köszönhető? – Természetesen. S akkor azt tapasztaltam, hogy mindenki valamit felvállal: zenét, táncot, tárgyakat gyűjt, én úgy döntöttem, hogy fotón rögzítem az állapotokat. Erre senki nem kért fel, senki nem küldött Moldvába. Magamtól mentem, s egy csodálatos világot tapasztaltam meg. – Választhattad volna a táncot is, úgy emlékszem, téged a nyolcvanas évek derekán már úgy tartottak számon, mint a felcsíki legényes táncok egyik legjobb ismerőjét. – Valójában két tánc volt, amit magaménak tartok, amit elsajátítottam, s amelyekről az akadémián is őriznek felvételeket: a magyarózdi és a felcsíki. – Nagy zsukás voltál…! – Nem is csak az, hanem nagyon sokat kutattam. Ezt a két tájegységet félretették a folkloristák, a népzenekutatók, azt mondták, ez polgárosult, a függönyt le lehet húzni. S én bebizonyítottam, hogy nem. De visszatérve a fotózáshoz: szerves része lett az életemnek. Mikor menni kellett, akkor menni kellett! S ha hívtak, akkor menni kellett. Vagy belső ösztönre. Immár tudtam kívülről, hogy Moldvában melyik faluban mikor van a búcsú, mikor milyen esemény van, mikor vannak az ünnepek, mikor vannak a különleges dolgok, mikor érdemes kimenni. Én akkor abban a szerencsés helyzetben voltam, hogy a bányában dolgoztam. Balánbányán, nyolc évig. [caption id="attachment_19497" align="aligncenter" width="620"] Ádám Gyula: Pallón[/caption] – Ideológiai szempontból egészséges környezetben… – Ott nagy lehetőségeim voltak, csak szólni kellett, s elmehettem. Másik dolog, hogy egy irodában dolgoztam, a topográfusok mellett segédként, de gyakran le kellett menni a föld alá… – A bányász státus jelentett némi védettséget is Moldvában a hatóságok felé? – Valóban védettséget jelentett a hatóságok felé. A bányában pedig sok moldvai csángó bányász dolgozott. Ott olyan helyzetekkel szembesültem, hogy el sem hiszik sokan. Lementem például a bányába, ott a bányász fúrt, s a lámpája nem szíjjal volt rögzítve, hanem egy moldvai bernyéccel. Én meg azonnal tudtam róla, hogy kalagori vagy szabófalvi, s attól a perctől kezdve ő nem tudta letagadni, hogy csángó. Vagy a kapusszobában nagyon sok szép éneket gyűjtöttem az öregasszonyoktól. Mikor bementem Moldvába, ott elárulták, kik vannak itt, itt meg elmondták, hogy kihez és hova érdemes Moldvába menni. Persze a legfontosabb számomra a fényképezés volt. Mikor aztán beköszöntött az új világ, az új technika, újabb kihívást jelentett számomra, hogy tovább kell menni, rögzíteni kell, amit csak lehet, mert nagyon gyorsan változik minden. – Hány tekercs filmet kattogtattál el Moldvában? – Ha nekiállnék, pontosan meg tudnám számolni, mert a filmeket lehet archiválni, s archiváltam is. A digitális felvételekkel már nehezebb a dolgunk. Olyan is volt akkoriban, hogy több napig voltam kint, de két tekercs film elég volt. Mondjuk, nem is volt több…! S még a végeken lévő fél kockán is használható anyagot sikerült rögzíteni. De azon az egy-két tekercs filmen minden rajta volt. Jó érzés most az új technikával, profi szkennerekkel dolgozni ezeken a filmeken, s a filmek végén, a fél kockákon is találni használható felvételt. – Mikor álltál rá a digitális technikára? – Nem tudnám pontosan megmondani, olyan fokozatos és szép volt az átmenet. Nem panaszkodom, mert hasznomra vált. Eleinte nagyon nehéz körülmények között dolgoztam, semmi segédeszközt nem használtam, nagyon gyenge nyersanyagokkal, s bár a kezdeti orosz gépet sikerült akkori korszerű gépekre cserélni… – Milyen gépekkel dolgoztál akkoriban? – Az orosz gépet Nikonra cseréltem, de volt Yashica, Kinon gépem is. A technikai tudás megvolt hozzá, mert a középiskolában megtanítottak fényképezni, így nem volt probléma, hogy egy gyufa lángjánál vagy este gyertyafény mellett készítsem el a képeket. Nem volt siránkozás… – Gondolom, ez a tudás előnyödre vált a digitális technika használatakor is. – Igen, ez a tudás jó volt a kép megalkotásához, a látvány rögzítéséhez, a digitális technikának köszönhetően nem kellett olyan mértékben figyeljek ezekre, a technika sok mindent saját magától megoldott. – Mennyire hagyatkozol a gépre, a gépi beállításokra, s mit állítasz be te magad? – A gépre hagyatkozom nagymértékben. Ehhez viszont ismernem kell, hogy mit tud, s főleg: mit nem tud a gép, a belső hangjaiból is tudnom kell, hogy most éppen kit csinál. Minden kicsi hangját, cserszegését ismernem kell. Olyan nehéz helyzetekben is a gépre kell hagyatkoznom, hogy ha azokat nem tudnám kezelni, akkor nem lenne kép. Tehát egyrészt mindig kell tudnom, mire képes a gépem, ugyanakkor mindig nagy képekben, nagy felületekben gondolkodom. Érdekes módon, a neten például nagyon szép képeket lehet látni, de mihelyt kinyomtatjuk őket, szétesnek. Tehát fényképezéskor kicsit klasszikusan kellene gondolkozni, meglátni azt, amit majd a néző lát. Tehát nagyon fontos a technikai tudás és az emberekkel való kapcsolat. Bizonyára ez már elcsépelt szöveg, de igaz, ez a kettő kell a jó fotóhoz. – Mind lehet jó technikád, ha nem tudsz bizalmat ébreszteni a terepen, nem találod meg a közös hangot alanyaiddal, főként egy olyan terepen, mint Moldva, ahol az emberek bizalmatlanok az idegenekkel szemben. – Vannak barátaim, egyébként nagyon jó fotósok, akik elmentek Moldvába azért, hogy nekik is legyenek moldvai fotóik. De az ott készült képek, bár szépek, lélektelenek. Én ezt nem tudom csinálni. Nekem olyan összetettek az ottani kapcsolataim, hogy nem egy faluról tudnék egy kiadványt készíteni, hanem falvakon belül a családokról. Éppen most beszélgettünk arról, hogy márciusban volt egy kiállításom, s a Magvető kiadó megtisztelt azzal, hogy szeretné, ha fotóalbumom jelenne meg náluk. Odajöttek, megnézték a kiállítást, s elmondták, hogy terveik vannak, amelyekbe én is beleillek, de kifogásolták, hogy a képekben nincs történet. Nos, én megmutattam a kiállított képeken, hogy van bennük történet: az eleje és a vége a történetnek a falakon volt, a történet közepe nem került a kiállítás anyagába, de megmutattam nekik. Tehát minden képsorban van történet, egy-egy család történetét a születéstől a halálig és temetésig lehet dokumentálni. A születéstől a halálig benne vannak a hétköznapok és elég-elég durva, elég kemény. Nem olyan, hogy felkelünk… – Most az jutott eszembe, amit egyszer Balázs Lajos mondott az ő kutatási módszeréről: az ő eszköze az ásó, míg mások a gereblyét használják: a gereblyével rövid idő alatt nagy területről lehet begyűjteni a dolgokat, míg ásóval kis területen, de mélyre lehet ásni. Ezt a hasonlatot követve, te is inkább az ásóval dolgozol. Ezt pedig csak a terepen eltöltött hosszú idővel és az alanyok bizalmával lehet elérni. – Igen. S a kettő feltételezi egymást. Nagy élményem a változás rögzítése. – Hogyan élted meg? – Ott nem úgy következett be, mint Székelyföldön, szépen fokozatosan, hanem nagyon hirtelen, durván. A középkori állapotokat egyből a legújabb kor váltotta fel: a kendervászonból csillogó-villogó kelme lett, a zsindelyből a legújabb építőanyag, a kunyhóból palota. Ezt a kontrasztot kellett megélnem. Egyik nap még villany nem volt, másnap pedig a legkorszerűbb digitális technika honosodott meg: ott már megvolt a leggyorsabb internet akkor, amikor a Székelyföldön még csak beszéltünk róla. – Hogyan birkóztak meg ezzel az ottaniak? – Nem tudták megélni. A mai napig nem tudják megélni, úgy összezavarodott minden. Most minden porban hever, mindent szétvertek, sajnos, hogy most nem ez a divat, s jött az, amire nem számított senki, a migráció. A falunak 80 százaléka elment. Viaskodik mindenki a magyar nyelvvel, de egy dologra nem számítottak, hogy a gyermekek zöme Spanyolországban vagy Olaszországban köt ki, a nagymamák pedig nem azért nem tudnak az unokákkal beszélni, mert az unokák csak a román nyelvet ismerik, hanem azért, mert a nagyszülők csak magyarul és románul tudnak, az unokák pedig csak olaszul vagy spanyolul beszélnek. S most van egy olyan generáció, amelyik a nagyanyjával nem tud beszélni. S akkor belekeveredünk egy olyan kérdésbe, amelyhez nem sok közünk van, az identitásért vívott harcba. Soha nem vállaltam ilyen szerepet, de nyakig benne vagyok. Magyar iskola… Tudtam, mire lehet számítani, s azt is, hogy most mi üt vissza. Kapcsolataim révén velem őszinték, s tudom, mi a felszín, de azt is, hogy mi van mögötte. – Korábban említetted, hogy fotósként mozgalmas és sikeres esztendőd volt… Szakmai szempontból legalábbis. [caption id="attachment_19501" align="aligncenter" width="620"] Ádám Gyula: Betlehemes a sziklabarlangban[/caption] – Számomra az a siker, ha tudok dolgozni. A fotográfia olyan az én életemben, mint a festőnek a műterem. Dolgozni kell. S mikor tudok műterembe járni, akkor a sikerek sem maradnak el. Mozgalmasnak pedig nagyon mozgalmas volt ez az esztendő is. Én még ketté tudom választani az én fotográfusi létemet az intézményétől… – Abban a szerencsés helyzetben vagy, hogy a munkád a hobbid, a hobbid pedig a munkád lehet… Erre biztosít teret munkahelyed, a Hargita Megyei Kulturális Központ. – Ez a szerencsém, a kettő egyben van. Vannak olyan rendezvények, amelyek szinte kalendáriumszerűen meghatározzák az én munkámat. S a munka nem úgy jön le nekem, mint egy elvégzendő feladat, hanem hozzátartozik a mindennapjaimhoz. Nem úgy élem meg, hogy van egy rendezvény és én képeket készítek. Ha csak a farsangtemetésre gondolok például, annak is a kezdeményezői voltunk a néhai Antal Miklóssal, ez is az életemhez tartozik. S nem úgy élem meg, mint egy eseményt, amit le kell fotózni, hanem magam is benne vagyok. – Külön szakma az eseményfotózás. Hogyan egyeztethető össze más fotózással? – Igen, ez lehetne sajtófotó, de én nem szeretném kategorizálni, beskatulyázni, hogy ilyen fotós, meg olyan fotós. Ez nálam nem így működik. Számomra csak jó vagy rossz kép létezik. S ha jó, abba sok minden belefér, sok mindent lehet kezdeni vele. Visszatérve a betlehemezésre: nálam állandó pont Rekecsin. S a másik állandó pont a medvetáncoltatás. Az az utolsó napon van, december 31-én. Abban is magyar gyökereket vélünk felfedezni. Vagy a dormánfalvi regölés, ahová mindig elmegyek, részt veszek rajta, s ez egy újabb része az év végének. S akkor kezdődik elölről az év. Január 6-án már egy csodálatos előadás vár rám, Budapesten a Művészetek Palotájában az újévköszöntő, a két és fél órás előadás háttérképei az én fotóim lesznek, s az arculati elemek is az én munkám. Most erre készülök, már 4-én ott kell legyek a szerkesztett anyaggal. A fotókon az ünnepkör mozzanatai meg hangulatai jelennek meg. Elég nagy fejfájást okoz, de… Tavaly is márciusban volt egy nagylélegzetű kiállításom, amelynek a kurátora Korniss Péter volt, a szakma legnagyobbjainak egyike. Nagyon szépen bánt az anyagommal, a legnagyobb tisztelettel kezelte. Jó érzés volt, hogy az egyik legnagyobb mesterrel dolgozhattam. Mikor egyik vagy másik munkámat kivette a sorból, megkérdezte, ugye, nem sértődtél meg?! Ez nagy ajándék számomra egy olyan embertől, aki mindig a példaképem volt. – Az alkotás láza tart téged mozgásban, ugyanakkor azonban néha meg kell mutatkozni, kiállítani az elkészített anyagot, meghallgatni a közönség és a szakma véleményét. Idén több ilyen alkalom adódott számodra? – Így van, időnként mérlegre kell tenni azt, amit csináltál. Ha nem, minek csinálod? Kallós Zoli bácsi mondta egyszer, hogy az alkotás nem lehet öncélú. Mit érek vele, ha nem teszem közkinccsé. Éppen ezért nem is foglalkozom vele: vigyék, lopják, másolják, használják… Soha nem csináltam abból problémát, hogy valamelyik portálon posztolt fotóimat felhasználták mások is. Rengeteg helyen jelennek meg, töltik fel… Vigyék…! Ha már egyszer föltetted valahová, az már nem a tiéd! Aztán bekerültem egy olyan rendezvénybe, amelyet a világ első tíz fotórendezvénye részeként tartanak számon. Ugye, ma már mindent mérnek, mindent rangsorolnak. S az idén sikerült meghívást kapnom, s az az érdekes, hogy Magyarországról jött a meghívás erre a kolozsvári rendezvényre, s úgy vettem részt, mint magyarországi fotós. Nagyon neves, világhírű román fotósok is részt vettek, ott voltunk együtt egy hétig, együtt állítottunk ki: egy nagy bérház volt, üres falakkal, de szép korabeli csempekályhákkal, gyönyörű ajtókkal, s mindennap valaki belakta ezt a házat. S utolsó napra megtelt. Nekem ez nagy élmény volt. Jöttek-mentek az emberek, megnézték a munkákat, leültek a földre s beszélgettek. [caption id="attachment_19507" align="aligncenter" width="620"] Ádám Gyula: Szálláskeresők[/caption] – Oda milyen anyagot vittél? – Természetesen, a nyolcvan százaléka moldvai anyag volt. De ott nem Moldván volt a hangsúly, hanem a képen, a látványon. Számunkra van a látványon túl plusztöltete ezeknek a képeknek, mások a látványra kíváncsiak, s fokozatosan jönnek rá, hogy mit látnak. – Hogyan viszonyulnak a román fotósok a látottakhoz, mikor elmondod, hogy mit ábrázolnak a képeid? – Meglepődnek, főleg a regátiak, mert mindig azzal példálóznak, hogy könnyű nektek ott Erdélyben, a szép látvány körülvesz. S mikor mondom, hogy ez Moldvában készült, rácsodálkoznak. A román fotográfiában kialakult egy sablon: van egy nagyon fotogén térségük, Máramaros, s azt körbefotózzák. S akkor megmutatom nekik, hogy Moldvában is vannak témák. Majd rávezetem őket arra, hogy ennek a népcsoportnak a nyelve, a viselete, a szokásvilága nem román… – Említetted, abban a szerencsés helyzetben vagy, hogy a hobbid egyben a munkád. Hogyan sikerült a bányaléttől eljutni ide? – A bánya ugródeszka volt. Mikor nem sikerült a felvételim, ott kerestem munkát. Ott dolgozott az egész Felcsík, s mint ahogy akkoriban dívott, nekem is került egy közeli ismerősöm, aki szerzett nekem ott egy munkahelyet. Aztán a házasság érlelte meg bennem az elhatározást, hogy onnan el kell jönni, feleségem nem örvendett a bányában tapasztalható körülményeknek. Így aztán a zöldségkereskedésben úgymond szakmába kerültem, reklámgrafikusként dolgoztam, cégtáblákat festettem. Műtermem volt Szereda központjában! Nem is volt baj, csak a szabadidővel és a fizetéssel. Ez a váltás előtt volt úgy két hónappal. A váltás után megalakult a megyei művelődési felügyelőség, Ferenczes István már ismerte a munkásságomat, s felkért, hogy csatlakozzam hozzájuk. Intézményt kellett építsünk, amolyan kutatóközpontot. S ez olyan mértékben sikerült, hogy Bukarestből is jöttek megnézni, hogyan és mit dolgozunk. Akkor kezdtünk népzenét-néptáncot filmezni, archiválni. Abban az időben még a fotózás is háttérbe szorult, annyira lekötött az új munka. Akkor még annyi élő népszokás volt, amit rögzíteni kellett… Rengeteg adatközlő táncost tudtunk lefilmezni, olyanokat, akik utána nem sokkal tudásukat a sírba vitték. S valahogy megérezte Ferenczes István, Kostyák Alpár, hogy én ezt tudom. Tehát nemcsak technikusként dolgoztam a kamera mögül, hanem olyan emberként is, aki tudja, mi történik a kamera előtt. Érdekes volt ez a hőskor: a táncot is ismertem, a technikát is. Akkoriban is a technika rohamosan fejlődött, illetve érkezett el hozzánk is, s ezzel a fejlődéssel sikerült lépést tartani, szinte észrevétlenül sajátítottuk el az újat. Szép időszak volt ez, de az életemből kiesett a fotózás. Aztán szép lassan visszatértem erre a pászmára, s jólesett, hogy a technika rohamos fejlődése után visszatért a fotó komolysága, a mozdulatlansága, az, hogy kimerevíti a történéseket. Szerintem le kell fusson mindenkinek az agyában ez a nagy technikai dömping, az állandó és gyors mozgás, hogy eljusson addig, hogy egy fotóval megáll, megnyugszik. Ki kellett tombolnia magát. – Most úgymond demokratizálódott a fényképezés, ugyanis míg régebb külön gép, film, laboratórium kellett ahhoz, hogy elkészüljön egy felvétel, ma már elegendő hozzá egy nem túl okos telefon. Mindenki kedvére kattogtathat, s különböző felületeken meg is oszthatja képeit… – Ezt jó dolognak tartom. A hangsúly azonban azon van, hogy miként válogatunk ezekből a képekből, mi hová kerül. Nézd meg a Facebookot…! Nekem ezért nincs Facebookom. Felteszel egy hülyeséget, s már ezer lájk meg diszlájk érkezik rá, egy komoly dolog mellett pedig gyakran elmennek az emberek. – De ez a nagy fotózási lehetőség azt is hozta, hogy nagy népszerűségnek örvendenek fotótanfolyamaitok, az általatok szervezett különböző fotótáborok, sikerült a fotóművészet iránt érzékeny generációkat nevelni… [caption id="attachment_19514" align="aligncenter" width="400"] Ádám Gyula: Szállásikra...[/caption] – Nagyon érdekes a tanfolyamainkra járók motivációja: van, aki valóban tanulni akar, de vannak olyanok, akik csak a papírért, a diplomáért járnak, hogy fotósként dolgozhassanak hivatalosan is. Közülük sokan úgy jönnek, hogy nekik már semmi újat nem tudunk mondani. S aztán pár óra után rájönnek, hogy van még, amit tanulhatnak. S ha sikerül őket erre ráébresztenünk, nem is kell nagyobb sikerélmény. Van köztük olyan, aki nem tud elképzelni mást, mint amit ő művel, s a tanfolyam végén elmondja: én eddig a gépet csak akkor vittem magammal valahová, ha fotóznom kellett, most meg mindig velem van, nemcsak akkor, amikor dolgozom, hogy bármikor lefényképezhessem, ha olyasmit látok. Ez nagy elégtétel. Látni például nem tudsz megtanítani senkit. Azt csak esetleg a jó példával lehet megmutatni, meglátja, te hogyan birkózol meg egy adott témával, mit hozol ki belőle. A személyes példából tanulnak. Olyan oktatók kellenek, hogy a tanfolyam résztvevői közül bárki bármit kérdez, azt tudja megmutatni. Fontos, hogy legyen hiteled. – Tehát nem elegendő a pálya széléről bekiabálni. – Nem, a gólt be kell rúgni! S nem azt mondom, hogy ezt így kell, hanem, hogy én ezt így csinálom. Sokan az oktatókért jönnek. Nagyon jólesett, mikor valaki azt mondta, az volt a célja, hogy közénk kerüljön, ebbe a csapatba. Sokat gondolkoztam azon, mi az, amit én most átadhatok, ugyanis a saját konkurenciámat nevelem ki. Szó szerint! Meddig mehetek el? S itt nemcsak a technikai dolgokról van szó, hanem a módszereimről, a lehetőségeimről is. S mindig a diáktól, annak hozzáállásától függ, hogy mit tanítok neki. Szerencsés ez a tanfolyam, mert nem úgy zajlik, hogy leadjuk az anyagot, s azzal a hallgató elmegy, hanem egyénenként mindenki megkapja a saját egyéniségére szabott információkat. Meg kell fogni a hallgató gyengéjét, s azzal már tudsz valamit kezdeni. A végén belátja, hogy bármilyen felkészült legyen, még mindig van amit tanuljon. – A szép iránti igényt, a művészet iránti szeretetet sikerült gyermekeidben is elültetni. Gondolom, a népi kultúra iránti érdeklődésük is a családból jön, ugyanis feleséged is ezen a pászmán tevékenykedik: Kati néptáncot, népdalt, népi kézművesmesterségeket oktat. A fotózás iránti szeretetet mennyire sikerült elültetned lányaidban? – Visszatérve az elejére: nekem szerencsém volt, feleségemmel a közös érdeklődés hozott össze. A táncház­mozgalom kapcsolt össze minket. Eleinte, mint már mondtam, sokszor kellett hiányoznom otthonról, terepen töltöttem a karácsonyt, más ünnepeket. S mikor már négytagú a család, sokszor felmerülhet, hogy miért éppen ünnepkor kell elmenned? De megértéssel viszonyultak munkámhoz, s másként, az ő megértésük és támogatásuk nélkül ezt nem is tudtam volna végezni. Azt is mondhatnák: most karácsony van, már voltál ott eleget, s mi is voltunk már veled ott eleget, most üljünk itthon. De ezt nem mondják… Most meg már mind a négyen nyakig benne vagyunk ebben az életformában. Kivétel nélkül. A kisebbik lányom most éppen Sepsiszentgyörgyön a Háromszék népi együttesnél táncol, zenél, végzi a dolgát. A nagyobbik lányom is már kicsi kora óta énekel, zenél, s közben szinte észrevétlenül megtanulta a fotózást. Nagyon jó érzéke van hozzá: a kompakt gépektől a telefonig bármivel nagyon jó felvételeket készít. Nagyon sok utamon elkísért, fotózott, a véleményemet kérte, s most immár felnőttként elmondta, hogy ezt gyakran azért tette, hogy közelebb kerüljön hozzám. Hát kell ennél több egy apának? Sokszor gondolkoztam, hogy miért kell mindig visszamenjek bizonyos helyszínekre… Egy évben hagytam ki egy eseményt, s itthon más sem járt az agyamban. Pedig az is benne van, hogy a semmire megyek, nem jön össze egy jó felvétel sem. Vagy nem olyan a hangulat. De mindig olyan ajándékokat kapok, amire nem is számítok: gyakran az utolsó percben jön össze egy olyan fotó, amiért érdemes volt napokat eltölteni. Az egyik betlehemezés alkalmával gondoltam a végén: ezért kár volt eljönni. [caption id="attachment_19515" align="aligncenter" width="620"] Ádám Gyula: Vegyenek jó szívvel[/caption] S mikor fáradtan mentünk a kisbusz felé, hogy induljunk haza, olyan gyönyörű fényviszonyok voltak, hogy olyan felvételt tudtam készíteni, amit minden kiállításra magammal kell vinnem, Korniss Péter nem engedi, hogy az a kép hiányozzon. Kolozsvárra például elvittem az a képet, de nem állítottam ki. Erre azt mondta: vedd csak elő! Itt úgy sem látták, nem ismerik. S akkor valaki hátul megszólalt, hogy én azt a képet megrendeztem. Mire megkérdezte: s az mit változtat a kép értékén? Elkezdtem magyarázkodni, hogy én nem rendeztem meg, ez így jött össze, sikerült elkapnom ezt a pillanatot, azt, hogy vége a történetnek. Mutattam, hol állt a kisbusz, hol kellett végigmennie a csapatnak libasorban egy árok mellett… S elkeseredett voltam, hogy vége mindennek s még nincs kép. Hát volt kép! Az az érdekes, hogy minden évben ugyanoda megyünk, de mindig valami újat találok, mindig másként vetődik a fény, más a terep. Ezeket a helyzeteket türelemmel kell kivárni. A másik dolog: azt hiszem, Moldvát kicsit elárultam. Érdekes és Moldvához nagyon közel áll a ragaszkodásom a szórványhoz. Érdekes. Nagyon megérintett a szórvány, egyre gyakrabban keresem fel a szórványtelepüléseket, kötődöm Medgyeshez és környékéhez, Szeben környékéhez. Nem hittem volna, hogy ezeken a helyeken mennyi újat lehet felfedezni. – Érzékeny ember vagy. Lelkileg hogyan éled meg, hogy dolgozod fel például a moldvai változás élményét vagy teszem azt a szociográfiai fotózások alkalmával a terepezést? – Ezt vállalni kell. Ha nem vállalnám, akkor mit keresnék ott. Most egy újabb fotós vállalkozásba fogtam, intézményünk megnyert egy roma projektet. Nos, összeszedtem hasonló módon érző és gondolkodó erdélyi fotósokat, és végigjártunk pár roma közösséget. A látottak annyira megérintették a csapatot…! Bementünk a telepekre, olyan helyekre is, ahová a hatóságok azt mondták, hogy késsel a hátunkban jövünk ki, nem vállalnak értünk felelősséget. Olyan érdekes kapcsolatok alakultak ki, hogy lelkileg felcsavart mindenkit, megérintett, kinyírt. Nagyon megérintett, pedig azt mondták, hogy mocskosak, mit keresünk köztük…?! – Azt jelenti, hogy egymásról való ismereteink felszínesek, előítéletektől terheltek… – Számomra ennek az évnek volt az egyik nagy sikere, hogy a roma közösségekben fotózhattam, ott készültek a mostani kedvenc képeim. Még akkor is, ha a szívem csücske továbbra is Moldva. Olyan mélyre tudtunk menni, hogy az hihetetlen, de a képeken látszik. Amúgy nagyon fotogének, a színek, a környezet lencsevégre való. Egyrészt feldobott, felemelt, amit láttam, másrészt lehangolt a mérhetetlen nyomor látványa. S az volt a megdöbbentő, hogy azokban a falvakban, ahol ezek a közösségek élnek, a szomszédjaik kérdeztek meg minket, hogy mit tapasztaltunk, milyen emberek, milyen ott bent? Rengeteg vitába keveredtem velük kapcsolatban, ugyanúgy, mint a csángók kapcsán. Ismerem ezt a helyzetet, nem lihegem túl, de most már ismerem őket a hibáikkal együtt. – Mikor indultok Moldvába? – 27-28-án, a két ünnep között. Érdekes lesz ez az út is. Olyan lesz, mintha a középkorba utaznánk. Most már az intézmény is támogatja. Nemrég tudtam meg, hogy hat-hét évvel ezelőtt azt hitték a csobotfalvi legények, hogy potyázok, amikor velük tartok. Aztán rájöttek, hogy én jártam ott előbb, ismertem a terepet, az embereket. Mikor rájöttek erre, elkacagták, hogy akkor hogy haragudtak rám! – Az új esztendőre mit kívánnál magadnak? – Hát én elégedjek meg azzal, amim van! Mértéktartást és megnyugvást kívánok magamnak. Elvégre azt teszem, amit szeretek. S ezt lehetővé teszi számomra a családom. Nélkülük ez nem ment volna…