Első nyugat-európai utunknak 1975-ben megadtuk a módját. Édesanyámmal keltünk útra, Svájc–Franciaország–Olaszország szerepelt a megnézendők listáján. Ne ítéljen meg a tisztelt Olvasó mohóságunkért, háromévente kaphattunk útlevelet, s ilyenkor mindent belezsúfoltunk a programba. Már egy évvel korábban napról napra megterveztük az utat, s – közgazdász lévén – a költségeket is felvázoltam. Mivel az állami ellátmány nem volt elegendő a majdnem másfél hónapos kiruccanás fedezésére, már jó időben gyűjteni kezdtük a dugi valutát, amit gatyába, melltartóba rejtettünk el Máté apostol késői utódai elől. [caption id="attachment_74157" align="aligncenter" width="1000"] A velencei Santa Lucia pályaudvar[/caption] Vonattal utaztunk, a jegyet az IBUSZ Tanács körúti irodájában vettük meg. Az ügynökség mindig tele volt, napokig lehetett várakozni, így nagy protekcióval jutottunk el X úrhoz, aki soron kívül foglalkozott velünk. No nem önzetlenül, amikor egyszer kinyitotta a szekrényét, méretes ajándékcsomagok sorakoztak a polcokon. X úr halk szavú ember volt, minden bizonnyal a „minden külügyes belügyes, de nem minden belügyes külügyes” akkori elve szerint nemcsak a jegyek kiállításában volt otthon. Mint kiderült, abban sem. Erre hazafelé, Észak-Olaszországban döbbentünk rá, amikor a zord kalauz le akart szállítani minket. Sajnos igaza volt, egy szakaszra X úr nem állította ki a jegyet. Színpadias vita kezdődött, a vasutas ékes olaszsággal vázolta többször is a problémát, mi pedig igyekeztünk nem megérteni álláspontját. Egy úr a kupéban franciára fordította a konduktor mondanivalóját, mi pedig közöltük, hogy ettől még nem lesz pénzünk. Egy fiatalember, amikor megtudta, hogy egy elnyomott ország fiai (édesanyám esetében lányai) vagyunk, mellénk állt, ugyan nem szállt be a bírság finanszírozásába, de a hatósági embert nem éppen kedves szavakkal illette, így a kupéban mellénk állította a közhangulatot. Ezt a paradigmaváltást a zordon kalauz is érzékelte, s békülékenyebb hangot ütött meg. Végül egy általa szerénynek, számunkra krőzusinak ítélt összegben állapodtunk meg, amit átvett, s megígérte, hogy mindjárt hozza az elismervényt. A jóembert ekkor láttuk utoljára, a franciául tudó útitársunk javasolta, hogy ne nagyon feszegessük a dolgot, szegénynek valamiből élnie kell. Így érkeztünk meg (majdnem) üres zsebbel a velencei Santa Lucia pályaudvarra, a lagúnák városában töltött napjainkról még szólok. Ja, amikor hazaértünk, felkerestem X urat, aki széles mosollyal fogadott, s oldalpillantást vetett táskám tartalmára. Amikor megtudta, hogy reklamálni jöttem, lefagyott arcáról a mosoly: „aki dolgozik, tévedhet” közhellyel temetkezett papírjaiba, és megkérte titkárnőjét, hogy kísérjen ki. Csermák Zoltán