Gyönyörű szeptemberi hajnal volt, sziporkáztak a csillagok, majd lassan kihunyt a fényük. Az Esthajnalcsillag pislákolt egy ideig, aztán helyet adott a Napnak, amely a Havasok mögül, alulról, mélyről közeledve, fennebb és fennebb kúszott az égbolt alsó pereméről, hatalmas vörös korongjával árasztva kiteljesedő világosságát az egész vidékre. – Mintha még a csillagok is másképp ragyognának, amióta a rádió bemondta, s hozta az újság a hírt egy évvel ezelőtt – gondolta Ferenc –, s ilyenkor, ha pirkad, mintha egy ideig piros-fehér-zöld sáv húzódna végig a keleti ég alján. Hogy tudja meg mindenki, magyar világ lesz, és valóságosan kiteljesedik, amiről korábban álmodni is alig mertünk… 1. Alig aludt éjszaka az izgalomtól, mert a falu apraja-nagyja ünnepre készült. És tudta, hogy ebben az önfeledt köszöntésben személyesen is részt kell vennie. Nem volt egyértelmű, hogy hánykor érkeznek meg az előőrsök, s hogy tulajdonképpen mi is fog történni, csak annyi volt biztos, hogy ezen a napon megváltozik a rend. Mondták az öregek, hogy magyarok leszünk megint. Olyanok, mint voltunk a Nagy Háború előtt. Ferenc ezt nem értette pontosan, hiszen eszmélése első pillanatától magyar volt körülötte minden. Magyar, s mégsem. Folyton volt némi baljós árnyék. Bár alig látszott. A szülei, a nagyszülei, a szomszédok, a pap bácsi, úgymond mindenki ezen a nyelven szólt. És ő is így tudta magát megértetni. Anyanyelven. Járt ugyan két hetet román iskolába is egyszer, másodikos lett volna a felekezeti elemiben, de valami furcsa dolog történt. Azt mondta az apja, hogy az ingyen van, mármint a román, és beíratta, vissza az elsőbe. Valami légyszámot is emlegetett, ami a másikban, ahol a kántor úr és a felesége, azaz a kántorkisasszony tanított, túl nagy volt, meghaladott egy szabott keretet, az államiban pedig továbbra is kicsi maradt. Ez a légyszám. Pontosabban az, ami oda kellett. Önszántából egyetlen szülő sem adta a gyermekét román dászkel keze alá, csakhogy a szegénység nagyon nagy és igen erős úr. A gyengébb emberek néha, s akik valamiért meg akartak felelni, esetleg, mert így azt remélték, hogy elütik valamilyen tartozásukat a község vagy az állam felé, s nem vetnek ki újabb adót. Mert ritka vendég volt a pénz a háznál. S talán úgy jobb. Ha másképp értelmezik a törvényt. Ha engednek egy kicsit a finánc szorításán. Így történt, hogy az 1937/1938-as tanévet ott kezdte. Hiába tudta az ábécét és a zsinórírást Krizbayné, Viktória kisasszony jóvoltából, akit mindenki így szólított, bár túl volt az asszonyléte fénykorán, hiszen mindhárom gyermeke kinőtte az elemit, kettő már a gimnáziumban tanult, a két fia, a lányukat pedig az apácákhoz íratták. Szóval domnu’ Zagaevschi kézre vette volt tizennyolcukat akkor, de nem tartott sokáig az uralkodása – hiába peckelődött, hiába mind jött-ment, s csapkodott a nagy pálcájával –, valahogy megszabadultak a dácsiktól és a románoktól, akik tudvalevőleg dákok lettek volna és latinok, ha mondja. Ezzel a Zagaevschi úrral, aki inkább Zagajevszki volt – ki tudja, milyen szerelék –, egyébként az idősebbek, akik megjárták volt előtte a frontot és a fogságot, egészen jól tudtak oroszul értekezni. Ferenc ismerte ezt a két varázsszót, ha kérdik, mert előtte való évben feszt bújta a nővére könyveit titokban, még a betűket is megkülönböztette, bár azt nem értette, hogy mit jelent a pátriá noásztrö jeszte romünia, s azt sem pontosan, hogy tröjászkö rédzsélé, de hogy mi a zécsé máj, azt már inkább, mert olyankor nem volt hivatal, s a községházára zászlót tettek. Az övékét. Hogy s hogy nem, aztán októbertől visszakerült újra a felekezeti iskolába, ahol Krizbay úr mindig dicsérte, s nem győzte felsőbb iskolákba ajánlani. – Jönnek a magyarok! – hallotta a lázban égő felnőttektől. – Úgy lesz, hogy ide helyőrség telepedik, átalveszik a falut, s pár napig a katonaság vezet le mindent, aztán érkezik az új jegyző, s megbízható embert tesznek meg bírónak. Az igazán nagy dolog azonban a vízen túl zajlik majd, ahol elhalad a honvédség java… A kormányzó nem lesz itt személyesen, de különbnél különb fegyvernemeket látni majd, gépkocsizó hadosztály, motorkerékpárok, tankok és egyéb páncélos járművek sora dübörög végig az országúton, ágyúk sokaságát vontatják majd, és látni azt a ritka eseményt, amint az Anyaország ismét kinyújtja a kezét a Székelyföld felé… Olyan bált rittyentettek nagy hirtelen, olyan jó kedvvel húzták a cigányok, amilyent régóta nem láttak a falusiak. Hajnalra aztán a vízen túl, ahol a bekötőút a fahídon át csatlakozik az országúthoz, nagy díszkaput emeltek a kadácsfalviak a szomszédos tanyabokrok lakói­val. Ez volt a kilencszáznegyven szeptember nyolcadikára virradóan. Honnan, s honnan nem, annyi virág és annyi fenyőgally került arra a kapura, amennyit nem látott egyszerre soha, pedig már püspökjárást is ért volt két esztendővel annak előtte Ferenc. Délelőtt tízre várták a honvédeket. Hol volt már akkor Zagaevschi!? És annyi cifra szekér, díszesen felszerszámozott ló került elő, amikor a felnőttek felkerekedtek, hogy lássák a bevonulók javát, hogy ugyanvalóst csodának vélte. Mártát pedig, a nagyobb leányt, bezzeg vitték! Neki pedig azt a feladatot rótták ki, hogy nagyobb lévén, vigyázzon a testvéreire, amíg ők távol lesznek bevonulást nézni… Hiába követelőzött, hiába lázadt az apai döntés ellen, nem volt apelláta. Nem értette, hogy miért nem megy ki az alig két kilométerre levő díszkapuhoz az egész család, hiszen papónak, nannyónak, még a kutyának s a macskának is ott lenne a helye?! S miért nem a nagyszülőket hagyják otthon? Mihelyt az újabbik szekerük, előtte a két herélt feketével kifordult az udvarból, máris az foglalkoztatta – dacolva a mindenképp bekövetkező nyaklevessel, dorgálással és minden egyéb büntetéssel, amely a szófogadatlanságért kijárhat –, hogy hamarosan utánuk lopakodik, s a kertek alatt haladva átvág a réten, és úgy tíz perc alatt ki tud menni a nagy útra. Talán észre sem veszik… Kissé tovább kanyarodott, futva – pár száz méterrel odébb –, ahol ismerte a gázlót, hogy könnyebben tudjon átmenni a vízen, amely ekkor szerény patakként csörgedezett a medrében. Meghagyta a két esztendővel kisebb, kilencedik éves, nagyobbik öccsének, Tamásnak, hogy rendezze közben Pétert és Rózálit, mert ő siet, és igyekszik majd visszajönni. Talán délre megérkezik. És majd elmesél mindent… 2. Már rég elkongatták a delet. Hallotta a kadácsi harangszót, a nagy- és kisszajlódit úgyszintén. Egyszerűen harangoztak, mint rendesen. Majd akkor húzzák össze – ezt a kántor úrtól tudta –, amikor odalent a kicsi Szajlódban feltűnnek a honvédelőőrsök. Egyszer a reformátusok, majd az unitáriusok kezdik, s amikor azok megkondulnak, majd Álózi bá’ is hallja a fiával odafent a hegy alatt, s húzzák össze, hosszan, mit sem törődve az idővel és a fáradtsággal, amint illik a rendkívüli és csodálatos pillanathoz. Már jóval két óra után járhatott az idő. Talán három. És a honvédsereg még nem mutatkozott. Közben beborult, nagy fekete, súlyos felhők jöttek, s olyan szél hajtotta őket, amely szokás szerint mindig elhozza az esőt. Villámlott. Mennydörgött. És megint. – A románok odafent is pakolnak. Szedik a betyárbútort, s mennek a Regát felé! – állapította meg egy Hegyről való legény, akit csak látásból ismert… Derültek ezen egyet a körötte állók. Ám ettől függetlenül eleredt és bőrig áztatta nagy hirtelen a népet a zápor, majd épp amilyen hirtelen támadt, pont olyan gyorsan hagyott alább… Csak úgy csorgott a víz az ingéből. Lábujjai közt, ahová korábban por tapadt, most sár türemkedett elő. Kicsivel hátrább lépett és a bokáig érő sarjúban törülgette. Aztán nem jutott idő a beszélgetésre, mert megszólaltak a két szomszédos faluban a harangok. Húzták. Össze. Hosszan. Valaki azt mondta, hogy a nagyszajlódi templom elől négy óra öt perckor indult a menet. – Fél ötre biztosan itt lesznek! – és ekkor annyira izgatottakká váltak a körötte állók, hogy egy szót sem ejtett senki. A nép a kis kanyar iránt fordulva leste, hogy felbukkanjon a gépkocsioszlop eleje… Minden a legnagyobb rendben zajlott. Az eltérőnél nem volt fogadóünnepség. Mindössze annyi történt, hogy négy csapatszállító teherautó és pár motorkerékpár megállt annyi időre, hogy bevárja a pár száz lépésnyire lemaradt gépkocsizó századot. Elhangzott egy-egy rövid Isten hozta!, majd a bevonuló haderő lassan és méltóságteljesen elhaladt a spontán összegyűlt emberek előtt. Nagyobb fogadóünnepség Várhelyen volt, tulajdonképpen oda ment a nép java, de ami itt zajlott a rozoga híd környékén, a kadácsfalvi út torkolatánál, az volt a saját ünnep. Ferenc ettől a pillanattól számította a magyar világot. Ez volt a saját időszámításban az igazi magyarrá születés pillanata… Alig tudott átjutni a gázlón. Az ismerős kövek mind elmerültek a vízben. Valahol a Havason sokkal több eső lehetett, mert zavaros ár hömpölygött a délelőtt még annyira csendes mederben. Nem bánta egyáltalán, ha térdig, ha derékig gázolt is bele. Visszafelé nagyon vigyázott, hogy ne találkozzék falubeliekkel. És a szekereket is messziről elkerülte, nehogy meglássák. Egy szűk negyed óra kellett, míg futva hazáig ért. A szülők – a szekérderéknyi rokonsággal, a szomszédokkal – valahol időztek. Talán megbeszélték az élményeiÜket. Talán a reményeiket osztották másokkal. A távolból énekszót hallott. Sikerült belopakodnia a házba, de már rázta a hideg, amikor kereste a váltóinget. És nem szűnt a hidegrázás, sőt egyre jobban kínozta, mintha belülről jönne az a csontjait s a lelkét átható remegés. A szidás és a büntetés elmaradt. Édesanyja vizes lepedőbe csavarta, de a láz alig szűnt. Forró teát itatott vele. Nem enyhült a remegés. 3. Weisz doktor azt mondta, hogy nem segít az a pár szem aszpirin. A tüdőgyulladás elmúlt ugyan, de az ízületi gyulladás nem. Heteken át majdhogynem mozdulatlanul feküdt. A legkisebb mozdulat is rettenetes fájdalmakat okozott. Ha az ujját mozdította, az is a mélyéig sajdult. Mit sem ért a gyógyiszap s a borogatás. Hosszabb kúrát ajánlott az orvos, kórházi kezelést. A nagyobb orvosokhoz azonban nem jutott el soha. – Nincsen rá mód – mondta ki a verdiktet az apja. Ősz jött. Tél. Aztán új tavasz, de nem hozott a kikelet, de a nyár sem javulást. Majdnem esztendeje volt immár, hogy magyarok lettek, és még mindig az ágyat nyomta. És körötte fogyott a remény. – Ha nagy lesz a baj, akkor egy olyan inget adjanak reá – javasolta a bábasszony, aki őt és minden testvérét kifogta annak idején –, amelyiket a somlyói Szűzanya lábához súroltak. Útravalóként, végső gúnyaként az lesz a jó… Gyönyörű szeptemberi hajnal volt. Látta amint az ég kicsi szegletén, amely átderengett az ablak üvegén, sziporkáznak a csillagok, majd szép lassan kihunyt a fényük. Napra pontosan, mint esztendővel annak előtte. Az Esthajnalcsillag pislákolt még egy ideig, aztán helyet adott a Napnak, amely a Havasok mögül, alulról, valahonnan a mélyről közeledve, fennebb és fennebb kúszott az égbolt alsó pereméről hatalmas vörös korongjával árasztva szét kiteljesedő világosságot. – Mintha még a csillagok is másképp ragyognának, amióta a rádió bemondta, és hozta az újság a hírt, épp úgy, mint tavaly – gondolta Ferenc –, s ilyenkor, ha pirkad, mintha egy ideig piros-fehér-zöld sáv húzódna végig a keleti ég alján. Hogy tudja meg mindenki, magyar világ van, és a mai naptól valóságosan is kiteljesedik, amiről korábban álmodni is alig mertünk… Vagy csak úgy tűnt? Mintha látná. De mégsem. Elhamvadt, kihunyt lassan a fényesség, mint az élet, mint minden emlék… Simó Márton