Gyakran hallhatjuk szociológusoktól, hogy olyan globális, atomizálódó társadalomban élünk, ahol lassan elveszítjük régi értékeinket, az emberek egyre inkább elszigetelten élnek egymástól erkölcsi és morális válságban. Nehéz lenne vitatkozni a tudósokkal, mert nap mint nap szembesülünk azzal, hogy egyre nehezebben értünk szót egymással. Ha hajlandók vagyunk legalább önmagunkhoz őszinték lenni, akkor bizony azzal szembesülhetünk, hogy sokszor nem figyelünk eléggé a hozzánk legközelebb álló embertársainkra sem. Az is előfordul bizony, hogy annyira türelmetlenek vagyunk, hogy akár a kedvesünk szavai fölött is könnyedén átsiklunk, mintha nem is mondta volna. Bizony nehéz olykor szembesülni saját felszínességünkkel és felületességünkkel. Ráadásul egyre gyanakvóbbak vagyunk. Félünk mindentől, és rémeket látunk minden bokorban. A félelem pedig veszélyes, mert könnyen gyűlöletet szül. A szemünk láttára tűnik el köztünk a bizalom, és nem marad más, csak a teljes bizonytalanság, lassan magunkra maradunk. Ezzel együtt szeretném hinni, hogy nincs minden veszve, hogy képesek vagyunk még arra, hogy saját jobbik énünket is hagyjuk érvényesülni. Bevallom: azért bennem is meglehetősen erős a kétely. Az élet azonban tartogat jó dolgokat is. Jó volt például látni a minap, hogy a csíkszeredai emberekben mennyi segítőkészség szorult, amikor egy hajléktalan ember felkarolásáról volt szó. A közösségi virtuális térben a tamáskodó hangokat elnyomta az emberségről tanúbizonyságot tevők kórusa. Ezt pedig nagyon jó volt látni, olvasni. Azt gondolom, igaz lehet ugyan – sőt minden bizonnyal igaz is –, hogy társadalmunk egyre inkább alkotóelemeire esik szét, de a jó hír az, hogy ez nem kötelező. Képesek vagyunk túllépni önmagunk kisszerűségén. A még jobb hír, hogy mindez csak rajtunk múlik. Nietzsche szavaival élve: a kérdés az, hogy meg tudjuk-e szervezni magunk körül és önmagunkban a káoszt. A csíkszeredai emberek segítőkészségét látva nem kételkedem abban, hogy akár sikerülhet is nekünk. Kiss Előd-Gergely