Bármilyen feladatot látott el élete során, Dézsi Zoltán egyetlen alkalommal sem adta fel a tanári hivatását, mivel hiszi, hogy mind emberileg, mind szakmailag a diákokkal eltöltött idő formálja legjobban a pedagógust. November 13-án tölti hetvenötödik életévét, ez alkalomból pedig a gyermekkoráról, a tanári pályáról, a polgármesterként és államtitkárként eltöltött időszakáról, újonnan megjelent könyvéről is beszélgetett vele Kertész László. [caption id="attachment_79666" align="aligncenter" width="1000"] Fotók: Kertész László[/caption] – Meséljen a gyermekkoráról, hol nevelkedett? – Nagyon szép gyermekkorom volt. Mind az anyagiakat, mind a körülményeket tekintve egyszerű családban nőttem fel, azonban szeretettel teli légkör fogta át a közösségünket. Volt két testvérem, akik kiskorukban elhunytak, így egyedüli gyermekük voltam szüleimnek. Marosvásárhelyen születtem, és igazán büszke vagyok erre, azonban Ratosnyára a szülőfalumként tekintek, mert ott nevelkedtem, ott töltöttem a gyermekkorom java részét. Nagyon szép környezetben, a Görgényi- és a Kelemen-havasok ölelésében van a település, így a teljes gyermekkorom az erdőhöz kapcsolódott. Második osztályos koromtól a vasútnál gyomláltam többedmagammal a sínek között, majd hosszú ideig az erdészetnél voltam, így a nyarak munkával teltek – a vakációt július 1-től szeptember 15-ig számoltuk. Úgy érzem, ez az időszak erősítette bennem a munka iránti tiszteletet. – Hogyan emlékszik vissza a pályaválasztásra? Nehéz döntés volt? – Iskoláimat eléggé szeszélyes módon végeztem: az első négy osztályt a szülőfalumban jártam, ötödikben pedig – mivel édesanyám remetei – Gyergyóremetére kerültem, és a nagynénémnél voltam. Nagyszerű körülmények között éltem, azonban mint a legtöbb kissrác ebben a korban, minden lehetőséget kihasználtam a játékra. Az osztályfőnököm azt mondta a szüleimnek, ha azt akarják, hogy legyen belőlem valaki, akkor vigyenek olyan helyre, ahol jobban tudnak rám figyelni. Nagyon szerettem, csodálatos világ volt akkoriban a gyergyói falvakban, Remete felső végében, Csutakfalván pedig még szebb. Ezt követően Galócásra kerültem, ahol két évig voltam bentlakó, és nagyon szigorú körülmények fogadtak. A középiskolát Szovátán végeztem, majd rendkívül színesen alakult a pályaválasztásom: tizedikes koromban magyartanárom azt javasolta, hogy színművészeti egyetemre menjek, én pedig szívesen vállaltam volna, de édesanyám hallani sem akart róla, mivel a második világháború után nagyon rossz lett a színtársulatok helyzete. Azt mondtam: jó, akkor megyek Bukarestbe a külkereskedelmire. Beadtam a papírjaimat, meg is kaptam a megyei engedélyt, hogy mehetek felvételizni, de amikor elmondtam édesanyámnak, nem igazán díjazta a fővárost sem. Rendben, újabb javaslatom volt: magyar–történelem szak Marosvásárhelyen, a hároméves pedagógián. Az érettségi alkalmával a vizsgáztató bizottság egyik tagja megkérdezte, hogy nem akarok Kolozsvárra, a filozófia szakra menni? Kitartottam Marosvásárhely mellett, azonban a felvételi előtt három héttel kaptam egy levelet, hogy az ösztöndíjamat áttették a kolozsvári Babeș–Bolyai Tudományegyetem filozófia–történelem szakára. A felvételim sikerült, és nem csalódtam – elégedett voltam, és sokat köszönhetek annak, hogy ezt a szakot végeztem. – Aztán 1967-ben elkezdte tanári pályáját a gyergyószentmiklósi Salamon Ernő Gimnáziumban… – Így van, 1967. február 1-jén, de igazából egy évvel korábban végeztem, és azért nem kezdődött el a tanári pályám szeptemberben, mert közbejött hat hónap katonai szolgálat Bukarestben. Már januárban idejöttem és felvettem a kapcsolatot az akkori iskolaigazgatóval, Ilyés Alberttel, megbeszéltük, hogy jövök. A tanév közben érkező tanárnak az jut az órarendből, ami maradt, így úgynevezett mozaik-katedrával kezdtem a pályámat, hisz a filozófiától kezdve a történelmen át, egészen a francia nyelvig mindent tanítanom kellett. Egyrészt minőség, másrészt a diákok elvárása, harmadrészt pedig kitűnő tanári közösség fogadott, az igényesség volt a jellemző. Nagyszerű tanárai voltak a gimnáziumnak, és bizony igazodni kellett ehhez, oda kellett tenni a csontot. Első évben az ifjúsággal tevékenykedtem, ami azt jelentette, hogy az összes kulturális vagy sportrendezvénynél ott kellett lenni: színház, tánccsopor­tok, együttesek, rendezvényszervezés, és a tantárgyversenyek is rám hárultak, utóbbiakon a legnagyobb eredményem az volt, hogy ugyanaz a diák, Dezső László, aki most cégvezető Gyergyószentmiklóson, két évben is első helyet nyert az országos tudományos ülésszakon. Nagyszerű eredményeket értek el a diákjaim, így örömmel végeztem a tevékenységemet. Fontos kiemelni, hogy nem fejeződött be a nap három órakor, rengeteg időt töltöttünk a diákokkal, ami minket, pedagógusokat is formált. Szívesen gondolok vissza erre az időszakra, és természetesen arra is, amikor 1977-től tíz évig igazgatóként tevékenykedtem. – Hogyan emlékszik az 1989-es eseményekre? – Nem tartoztam azok közé, akik kirohantak a főtérre – a fiam után rohantam, mert Csíkszeredában volt kórházban. Telefonáltam édesanyáméknak, hogy jöjjenek fel vonattal, legyen együtt a család. Nem volt tanácsos elindulni személyautóval, nem beszélve arról, hogy nekem egy fekete színű Daciám volt, amit a diákok „elnöki kocsinak” neveztek. Az itteni események első részén nem voltam jelen, azonban most is tisztelettel emlékezem Hajdó István főesperesre, aki megállította a fellázadt tömeget. Létrejött az ideiglenes vezetőtanács, amelybe akkor harminchárom személyt választottak meg, én pedig – noha megkerestek – eleinte nem voltam benne, de végül meggyőztek, és belekerültem ebbe a hihetetlenül nehéz helyzetben lévő közegbe. Senki nem tudott szót érteni a tömeggel, végül pedig azt mondtam, hogy mind a harminchárom személyre szükség van ugyan, de válasszunk egy héttagú csapatot azokból a személyekből, akiket a város lakossága elfogad. Engem sem ujjongás fogadott, de kivártam, a tömeg elhallgatott, amikor pedig elsőként Hajdó István nevét olvastam, tapsolni kezdtek, a hét személyt pedig elfogadták. Utána a templomban volt lehetőségem szólni az emberekhez, és ki merem jelenteni, hogy sem azelőtt, sem azt követően nem tartottam szebb beszédet. – Tehát ekkor kezdődött a politikai pályája… – Így van. Nagyon sokan segítettek abban az időszakban, azokban a pillanatokban viszont Márton László és Bajna György állt hozzám a legközelebb. Nyilván senkit nem akarok lebecsülni, de velük mindenben gyorsan tudtam konzultálni. 1989. december 26-án felhívott Balázs Sándor professzor, hogy Gyergyószentmiklóson is meg kellene alakítani az RMDSZ-t; többen is csatlakoztak, így létrejött és alapító tagja voltam. Volt egy időszak, amikor a városvezetés ideiglenes állapotát nem tudtuk tovább fenntartani, lemondott a testület, én pedig javasoltam, hogy a város vezetésével bízzuk meg György Tóni bácsit, aki egykori főügyészként nagy tekintéllyel rendelkezett. – Hogyan lett polgármester a változás után? – Zajlottak az események, Lukács Tibor lett az időközben megalakult Nemzeti Megmentési Front (FSN – Frontul Salvării Naționale) elnöke, aki meggyőzött, vegyem át tőle a feladatkört, majd 1990. augusztusától én lettem a kinevezett polgármester. 1992-ben volt a választás, amikor a szavazatok 97 százalékát kaptam, majd 1996-ban újraválasztottak, ugyanakkor már az RMDSZ-nél a Szövetségi Képviselők Tanácsának az elnöke is lettem. 1993-ban, a csíkszeredai SZKT-n egészségügyi okokból nem tudtam részt venni, este azonban felhívott Markó Béla, és azt mondta, hogy a felhozott nevek közül egyet sem fogadtak el, ellenben az én nevemet mind a kilenc frakció elfogadta. Így lettem SZKT-elnök, bekerültem az RMDSZ vezérkarába, és nagyon szép hét esztendőt töltöttem ott elnökként: sok mindenből okultam, és rengeteg tapasztalatot szereztem. – Mit gondol, akkor volt nehezebb, vagy most nehezebb városvezetőnek lenni? – Határozottan állítom, hogy most. Nagyon nehéz volt akkor is, mert – magyarán – azt sem tudtuk, hogy mivel esszük. A jó szándék és a tisztelet jegyében kerültem be, az emberekkel is másképp lehetett szót váltani, ugyanakkor az igények is másabbak voltak. A legkisebb megvalósítás is ragyogóan látszódott, vegyük például a közvilágítást, amely azelőtt nem volt. Pályázat sem volt sehol, hanem mindenért menni kellett és könyörögni. Véleményem szerint jól végeztük a munkánkat: jó volt a közeg, amely körülvett, jók voltak a tanácsosok. Biztos, hogy a mostaniak is jók, de sokkal nehezebb körülmények között dolgoznak, mint mi, nagyon megnőttek velük szemben az elvárások, ami szintén nem segít. Annyit azonban megjegyeznék, hogy véleményem szerint az elmúlt éveket mégsem tudta eléggé hatékonyan kihasználni Gyergyószentmiklós, ugyanis a többi város nagyobb erőt képviselt. A ma polgármesterének és alpolgármesterének kegyetlenül nehéz dolga van, én azonban bízom benne, mind a megyei önkormányzat, mind a képviseletünk felismeri, hogy Gyergyóra jobban oda kellene figyelni. – Nem beszéltünk a kihelyezett egyetemi tagozat létrehozásában vállalt szerepéről... – Bizony, a polgármesterségem egyik nagyon fontos produktuma az egyetem. Az volt a véleményem, hogy ne a magánegyetemek felé kacsintgassunk, hanem állami egyetemre van szükségünk. Az indulásban nekem sikerült meggyőznöm a gyergyói testületet, de itt is nagyon sokan segítettek. Indultak a különböző kihelyezett tagozatok, mi is megkaptuk a zöld utat, én pedig megkerestem Dombay István barátomat (a kihelyezett tagozat jelenlegi igazgatója – a szerk.), megszületett köztünk az egyezség, majd kemény munka következett. Mi, a város adtuk az egyetemnek az épületet, a területet, egyszóval mindent, ebben pedig Pál Árpád – mind alpolgármesterként, mind a későbbi polgármestersége alatt – nagyon jó társam volt. Meggyőződésem, az egyetem kicsi fénypontja ennek a kisvárosnak, amit bármikor meg lehet mutatni a világnak. – A tanévnyitón munkássága legnagyobb eredményének nevezte az egyetemet... – Életem legnagyobb teljesítménye az egyetem megalakítása, a legnagyobb ajándéka pedig az, hogy ezelőtt hét évvel megválasztottak az Erdélyi Református Egyházkerület főgondnokának. Amikor egy karriert szépen akar az ember befejezni, akkor a Jóisten hasonlóképpen ajándékozza meg. – Prefektusként és államtitkárként is dolgozott... – Nagy kihívás volt a prefektusi munka, mert a márciusi események után hihetetlenül büntették Hargita és Kovászna megyét, ahol lehetett, szembejöttek. Ezután bekövetkezett a volt szocialista ipar maradványainak összeomlása, de mindezek ellenére meg kellett maradni mindenkit tisztelőnek, józan diskurzust kellett folytatni a román politikával. Úgy érzem, ez sikerült nekem. Talán ennek volt a következménye, hogy az Állami Tartalékok Országos Hatóságának az elnöke lettem, ahol három és fél évet államtitkári minőségben töltöttem el. Itt az elsőszámú szempont a felelősség volt, a második pedig az, hogy a javak ezen mennyisége ne legyen üzérkedés tárgya. Hála Istennek, nem lett, én pedig jól alszom, és jól vagyok. – Az irodalmi pályán is igyekezett maradandót alkotni, nemrég mutatta be a Hűség és hűtlenség című regényét… – Nem véletlenül kerültem az irodalom világába, ugyanis már gyermekkoromban nagyon szerettem a versírást és a szavalást egyaránt. Középiskolásként már verseket írtam, majd egyetemre kerültem, Kolozsváron zsenik vettek körül. Tagja lettem az irodalmi körnek, de úgy éreztem, nem ütöm a mércét, és inkább külső szemlélőként néztem az eseményeket. Ennek ellenére mindig írtam – kifelé irányuló embernek tartom magam, aki a mondanivalóját szereti leírni, ugyanakkor hiszem, hogy a szép magyar szó kötelez, súlya van, és nem szabad vele visszaélni. Kilencven után, sokak biztatására kezdtem publikálni, így először a beszédeimből, utána a gyermekversekből jelent meg kötetem, később pedig fokozatosan jutottam el a prózáig. Utóbbi könyvem – amely az erdélyi egyházkerület támogatásával jelent meg – a gyermekeken kívül, minden magyar embernek szól. Az elmúlt száz év történéseit, élő emberek által, és nem dokumentumok felsorolásával próbálja bemutatni. Hihetetlenül sokat jártam Székelyföldet, a Mezőséget, a Maros-mentét, hogy összegyűljön az anyag, amit le mertem írni. Minden esemény mögött valós, megtörtént dolgok is vannak, éppen ezért nagyon nehéz volt ennek irodalmi formát adni. Bízom benne, hogy a visszajelzések igazolják: nem volt hiábavaló és érdemes folytatni, mivel a következő nehezebb lesz, mert főként a jelent mutatná be. Többek között kitartásra, önfegyelemre, közösségtiszteletre, alázatra és arra is megtanít, hogy csak akkor tudjuk elfogadni egymást, ha mindnyájunk helyzetét igyekszünk megismerni. Nagyon örülök, hogy ezeket így önmagam számára meg tudtam fogalmazni, és természetesen megtartani is igyekszem.