borús égbolt
A szenvedéstől az emberségig
Néhány hete belekezdtem életem nagy harcába a fölösleges pluszkilók ellen, no meg azért, hogy visszanyerjek valamit egykori erőnlétemből. Azaz elkezdtem edzésekre járni, mert az ilyen csatákat manapság így vívják meg az emberek. Az első alkalom után rögtön rendkívül lírai lett a kedvem, egész pontosan József Attila egyik versének visszatérő motívuma jutott eszembe: nagyon fáj. Fájt minden izmom, különösen a „hasizmom helye”. Kénytelen voltam ráébredni, hogy erőnlétről esetemben egyáltalán nem beszélhetünk, mert az nemes egyszerűséggel nem létezik. Legfeljebb olyan formában, mint a mesékben a tündérek, a táltos paripák és az unikornisok. A gyakorlatok egy részét végre sem tudtam hajtani, a nap végén mégis úgy éreztem magam, mint akin épp átment egy úthenger. Az utcára kilépve még tájékozódni is alig tudtam, szinte csoda, hogy egyáltalán hazaértem. Mit szépítsük, szenvedtem, mint a kutya. Olyan érzés volt, mintha önként adtam volna magam az inkvizíció kezére, hadd kínozzanak meg. Így aztán még hibáztatni sem tudtam senkit kínjaimért. Apró vigaszdíjnak tűnt csupán, hogy elárasztott az adrenalin, így – a szenvedés dacára, vagy talán pontosan ezért – valami furcsa, nyomokban eufóriára emlékeztető érzés lett úrrá rajtam, mintha valamilyen tudatmódosító szert fogyasztottam volna. Az hittem, másodjára vagy harmadjára jobb lesz. De nem. Majdnem ugyanúgy szenvedtem, mint első alkalommal. Ráadásul az edzésre sokan járnak, akik évek óta űzik a műfajt, és látszik rajtuk, hogy kisportoltak. Azokat a gyakorlatokat, amelyek nekem sehogy sem sikerültek, szinte játszi könnyedséggel hajtották végre. Ráadásul többségük hölgy volt. Én meg ott bénáztam, mint valami rakás szerencsétlenség. És ennek ellenére senki nem nevetett ki, sőt a legutóbbi edzés után többen odajöttek hozzám, és ügyességnek nevezték válogatott bénázásaimat. Meg lettem dicsérve. Teljesen felkészületlenül ért a kedvességük. Nem tudtam nem arra gondolni, hogy amíg ilyen emberek élnek Csíkszeredában, addig nincs minden veszve a kies Székelyföldön.
Kiss Előd-Gergely
