A halottak világa kísért (vagy vonzott?) a következő célunk felé is. Az egykori Márvár állam első fővárosa Dzsódpurtól 8 kilométerre, Mandoreban volt, ebből mára csak egy kert közepén található épületegyüttes maradt fenn: egy sziklába vájt árkádsor, istenek és népi hősök domborított, sokszor élénken színezett szobraival, egy kis 17. századi palota és a kenotáfiumok. A régi hindu templomokra megtévesztésig hasonlító síremlékek mellett nyíló tavirózsákkal, hínárral és üres palackokkal tele tó nyúlt végig. Az egyik felén szorgalmasan mosó asszonyok és egy, a hófehér ruhákat már csavaró és halomba rakó, elképesztően sovány férfi alakja tette szinte idillivé a képet. Sétánkat bámészkodó majmok csapata kísérte. Az egyik hatalmas fa alatt leterített szőnyegen indiaiak ültek, lehajtott fejjel, magukba mélyedve, nők s férfiak csoportja egymás mellett, de egymástól elkülönülve. Több másik csoporttal is találkoztunk: úgy tűnt, helyi turisták nézelődnek, történelmük és őseik emlékeivel ismerkedve. Mandore hangulata jólesően nyugodalmas volt: csendes oázishoz hasonlított India zajos forgatagában. Mert India nemcsak színes, hanem végtelenül hangos is: országútjai forgalma – saját tapasztalatom alapján – nem különösebben nagy, a településeiken ellenben annál inkább zajlik az élet. A városokban egyszerre özönlik az utcákon a szinte állandóan dudáló buszok, teherkocsik, luxusautók, cikázó motorbiciklik, tricikli és autó riksák, keresztül-kasul sétáló gyalogosok, szent tehenek, néhol majmok, máshol elefántok hömpölygő áradata. A személygépkocsik tülkölése állítólag jelzésértékű, a vezető akaratát hivatott továbbítani a többieknek, de jómagam képtelen voltam felfedezni bármiféle különbséget a szüntelenül bőgő autódudák között: talán a hang hol hosszabb, hol rövidebb megszólaltatása lehetett mérvadó. Ha ezeket vesszük figyelembe, akkor a sokak által emlegetett nyugalom, mint indiai sajátosság, eleve megkérdőjeleztetik. Bár az is igaz, hogy sofőrünk például szem- és arcrebbenés nélkül tülkölt és vezetett ebben a hangorkánban. És valójában mindenki lassan hömpölygött az utakon, kivéve a motorosokat, akik sportot űztek abból, hogy a legszűkebb réseken is átfurakodjanak és tovaszáguldjanak. A kérdés csak az, hogy ez alapvetően nyugalom vagy valami más? Jómagam nem annak érzékeltem, annak ellenére sem, hogy az emberek általában még az autók között sem siettek, a járdán pedig csak igen kevesen és nagyon ritkán. Sőt, alapmozgásként inkább az ácsorgást említeném. Mégis, sokkal inkább tehetetlen megbékélésnek, beletörődésnek vagy nem is tudom, micsodának nevezném: talán időtlen céltalanságnak, nemtörődömségnek, a semmittevés kiegyensúlyozottságának, és nem véletlen, hogy meghatározásában inkább negatívan fogalmazok. Indiában mindegyre azon kaptam magam – ami rám egyáltalán nem jellemző –, hogy helyzeteket, lelkiállapotokat leginkább hiányállapotként érzékelek, és csak mint ilyeneket vagyok képes megfogalmazni és értékelni őket. Ámbár némelyek (sokak?) magatartása gyakran ellentmondott bármelyik jelzőmnek: az eladók mindig nagyon szenvedélyesen – vagy inkább kétségbeesetten, elkeseredetten, agresszíven – igyekeztek ránk tukmálni az árujukat, utánunk szaladtak, néha elállták az utunkat, az orrunk alá dugták portékájukat és hosszan követtek, hiába mondtuk, intettük, hogy nem kell – ők bíztak benne, hogy csak kitartás kérdése az egész, és végül a pénzes fehér ember az, aki behódol és vásárol valamit a legtöbbször ellenállhatatlanul olcsó kínálatból. És ezennel ismét a pszichológus és persze az ember szellemi gyötrődését illusztrálom, hisz képtelen vagyok egyértelműen azonosítani magatartásukat és érzelmi megnyilvánulásaikat: kénytelen vagyok új, más, az ismertektől eltérő összefüggéseket felfedni és ezekbe illesztve megoldani a tapasztaltakat. Erre az értelmi műveletre különben mindvégig szükségem volt, és van most is, amikor ezeket írom, mert szinte minden területen kénytelen voltam átértékelni, átszervezni és újraértelmezni nem csak a tudásomat, de néha az alapfogalmakat is. Mint például az időt, ami nekünk fontos, ami behatárolja mindennapjainkat, elképzeléseinket, terveinket, múltunkat, de legfőképp a jövőt. Az időt, mely minket gyakran szorít, nyomaszt és csak nagyon fiatalon éljük meg végtelennek. Indiában szinte mindvégig egyfajta időtlenségben léteztünk, a szó jó és rossz értelmében egyaránt: akár azért, mert senkit sem érdekelt, mert életstílusuk nagyvonalakban a több évezredest követte, akár azért, mert teljesen fölöslegesen aggódtunk volna érte, hisz vendéglátóink kimozdíthatatlanok voltak ritmusukból, munkájuk a pillanatnyi hangulat hatása alatt, improvizált megoldásokkal és a jövő semmibevevésével működött. Ez az objektív valóság kezelésében megnyilvánuló képlékenység nyomja rá bélyegét az élet minden megnyilvánulására, melyet leginkább a rituális viselkedések tagolnak, és a szokások irányítanak. Mint ahogyan soha nem volt érv az, még az egyetemet végzett ottani idegenvezetőnk előtt sem, hogy valamire nincs időnk, vagy, hogy valamire több, illetve kevesebb időt szeretnénk szánni. Albert Ildikó

[gallery link="file" ids="2393,2394"]