Székelyföldi körúton vett részt a múlt héten Vida Ágnes, Magyarország legismertebb baba- és anyalélektannal foglalkozó szakértője. Kismamablogoját 2007 augusztusában indította, azóta évente mintegy 2 millió egyedi látogató olvassa írásait, számos díjjal, kitüntetéssel büszkélkedhet. A székelyudvarhelyi Piros. Produkció által szervezett előadássorozatának utolsó állomása Csíkszereda volt, itt faggattuk őt szakmáról, anyaságról, modern kori kihívásokról, és történelemről egyaránt. Megtudtuk például, hogy az újabb kutatási eredmények szerint az a legjobb a gyermeknek, ha szabadon tanul és szabadon eszik, illetve, hogy a dicséret kitartásra ösztökéli a gyermeket. [caption id="attachment_69481" align="aligncenter" width="1000"] Fotó: Albert Orsolya[/caption] – Mi inspirálta több mint tíz évvel ezelőtt arra, hogy blog formájában indítson olyan fórumot, ahol kismamákat, édesanyákat lát el hasznos tanácsokkal? – Anyukafórumokon voltam aktív én is. Ezekben a közösségekben tudták, hogy pszichológus vagyok és gyermekekkel is foglalkozom, így sokan kérdeztek a babákról, többek között olyanokat, hogy miért nem eszik, miért nem alszik, miért hisztizik és a többi. Mindenkinek hasonló kérdései voltak, ezért döntöttem úgy, hogy ezeket a válaszokat összeszedem egy blogba. Aztán már a blogolvasók is kezdtek kérdéseket megfogalmazni, újabb és újabb témák merültek fel, és végül is ez tizenegy éve viszi előre a blogot. A legnagyobb problémák és legégetőbb kérdések nagyjából ugyanazon téma köré csoportosulnak, természetesen mindig van egy-két újdonság, de nagyjából az alvás, etetés a legnehezebb, meg a hiszti – ezekkel kapcsolatban érkezik a legtöbb kérdés. De mindig vannak újabbak is: miért csapkod, hogyan fejleszthetném, mit tegyek, hogy intelligensebb legyen, hogy ügyesebb legyen a keze, és gyakran felmerül az édesapával való kapcsolat kérdése is. – Hogyan és hol szerezte ezt a tudást, hogy ennyi kérdésre választ tud adni, és egyáltalán honnan az érdeklődése a téma iránt? – Én mindig is szerettem gyermekekkel foglalkozni. Kislánykoromban is tanárnak készültem, és a saját tanáraim is biztattak erre. Van szolfézstanári diplomám, tanítottam is szolfézst egy rövid ideig. Amikor a pszichológián tanultam, elvégeztem a pedagógiát is, tehát ott is jelen volt a gyermek-téma. De érdekes, hogy mindig a szülők találtak meg, amikor pszichológusként kezdtem dolgozni. Nagyon hamar rájöttem arra, hogy amikor a gyerekkel gond van, a legtöbbször nem is mindig vele, hanem a szülővel van igazán probléma. Ezért fontos az anyapszichológia és természetesen az apapszichológia is, meg a családpszichológia általában, mert a gyermekek csak járják a saját útjukat, de mi, szülők nem mindegy, hogy milyen irányba terelgetjük őket. – Mekkora a téma irodalma, illetve a történelem során hol voltak azok a fordulópontok, amikor a nevelési elvekben gyökeres változások következtek be? – Nagyon érdekes dolog, hogy miként változott az emberek hozzáállása az évek során. Sokan azt mondják ma, hogy 200 évvel ezelőtt a gyermekeknek nem volt ilyen jó dolguk. Azért nem volt jó dolguk, mert sokkal nagyobb volt a csecsemőhalandóság. Ez szomorú dolog, de tényleg azért nem foglalkoztak régen annyit a gyerekek pszichéjével, és azzal, hogy csecsemőkorban mit tud a gyermek, mert arra törekedtek, hogy életben tartsák őket. Az volt a szempont, hogy érje meg legalább a kétéves kort, mert akkortól sokkal kisebb volt a haladósági arány, és utána – két- és ötéves kor között – kezdték emberszámba venni a gyermeket. Tudat alatt, de a gyakorlatban sem törekedtek arra, hogy kötődésük legyen a csecsemőhöz. Még Magyarországon is, az Osztrák–Magyar Monarchia idején, a századfordulón körülbelül negyvenszázalékos volt a csecsemőhalandósági arány, pedig akkor már civilizáltabb körülmények voltak, túl voltunk már Semmelweis Ignácon, de annak ellenére járványok, betegségek, higiéniai problémák, illetve sok minden más miatt ezzel nem foglalkoztak komolyan. A háborúk után jelentősen javult a gyermekek helyzete, de még akkor is sokáig a praktikum volt a fő szempont, vagyis, hogy ne legyen láb alatt a gyermek: egyen, amikor éhes, és utána ne kelljen vele foglalkozni, csak akkor, amikor megint jön az evés ideje, amúgy meg aludjon, amikor éppen nem eszik. – Hogy következett be a változás, és jutottunk el oda, ahol most tartunk, hogy a gyermekek pszichológiája fontos szempont lett a nevelésükben? – Azt hamar megfigyelték, hogy a gyermekek hajlamosak követni a szabályokat. Még a babák is, akiket, ha igény szerint etetünk, beállnak egy saját ritmusra. A negyvenes évek vége felé születtek meg az első kötődésről szóló kísérletek, és az ötvenes években már egyre több ilyen volt. John Bowlby írta az első ilyen jelentős munkát, amelyet nagyon sokan ismernek. Ebben van a híres kismajom és a szőranya kísérlet is. Ekkorjában figyelték meg azt is, hogy a csecsemőotthonokban, ha mindig más személy foglalkozik a babával, akkor sokkal több betegséget kap el, nehezebben, lassabban fejlődik, mint a többiek, akikkel ugyanaz az egy-két ember foglalkozik. Így jöttek rá, hogy mennyire fontos az, hogy kötődjünk valakihez csecsemőkorunkban. Tehát nem elég az, ha csak fizikailag elégítik ki a szükségleteket. Aztán ebből lett később a hetvenes években az, hogy rátaláltunk a saját énünkre, a hippi mozgalommal, a lázadással egy időben egyre többet kutatták már azt is, hogy mit éreznek, gondolnak a gyermekek, hogyan fejlődnek, milyenek valójában. Ebben az időszakban jelent meg Benjamin Spock Csecsemő- és gyermekgondozás című könyve, ami akkoriban nagyon modern könyv volt, mert ő például nem azt mondta, hogy mindenképp négyóránként kell etetni a babákat, hanem egészen radikálisan sokat engedett meg az akkori szemléletmódhoz képest. Sőt ő már a kötődés fontosságával is nagyon sokat foglalkozott. Ez a könyv Magyarországon is nagyon hamar megjelent. A nyolcvanas években mindenki abból nevelte a gyermeket, mert ez volt az első átfogó könyv, ami az újszülött pelenkázásától kezdve egészen a kamaszkori problémákig mindenfélét tárgyalt. Aztán az ő nyomdokán nagyon sokféle könyv megjelent különböző témákban. Ahogy egyre jobban megismertük a gyermeket, megjelentek a kapcsolatra építő, kötődő irányzatok, amelyek visszanyúlnak a természeti népekhez, megfigyelik, hogyan nevelték ők a gyermekeket, és miért különböznek azoktól, akiket mondjuk óra szerint etettek. Itt tartunk most nagyjából. – Ha ennyire tudományosan ismeri a témát, akkor a való életben mennyire tudja az anyaszerepet másként, kevésbé tudományosan megközelíteni? – Volt olyan pszichológus, aki azért kezdett a gyermekekkel foglalkozni, mert figyelte, hogy a saját gyermekei mit csinálnak, én azért nem vagyok ilyen. Nem vittem bele a tudományt a saját gyermekeim nevelésébe. Természetesen volt egy-két eset. Olvastam arról például, hogy mennyi mindent meg lehet tanítani a babának. Kipróbáltam, hogy tényleg meg lehet tanítani a hat hónaposnak, hogy mutatok neki két képet, elmondom, hogy ez a körte, ez az alma, és akkor ő rámutat, én meg megdicsérem. Egy alkalommal a kisebbik fiam pingpongozni szeretett volna, amikor nyaralni voltunk, de még csak négyéves volt, tehát nem volt valami jó a sportágban. Tudtam, hogyha dicsérjük a gyermeket annak ellenére, hogy nem olyan ügyes, akkor azzal kitartásra lehet ösztökélni. A fiam egy órán keresztül játszott, nem dühöngött, hogy nem megy, hanem egyre ügyesebb lett, és a végére már egészen jól kezdett pingpongozni. Egyébként elsősorban arra törekedtem, hogy rájuk figyeljek, próbáltam megérteni, hogy ők milyenek, felismerni, hogy mennyire különböző természetűek, tehát másként is kell nevelni őket. Hiába mond valamit a statisztika, azért ők a saját útjukat járják. Szóval nekem abban segített az, hogy sokat tudok a témáról, hogy nyitottabb voltam rájuk. – Még mindig végez kutatómunkát, vagy most már főként a blogírásra, kapcsolattartásra és előadásokra koncentrál? – Folyamatosan kutatom a témát, hiszen mindig merülnek fel új kérdések, a szülők is meglepnek. Néha olyan kérdéseket kapok, amelyekkel még nem találkoztam az elmúlt tizenegy év alatt. Illetve mindig vannak új kutatások, olyan területek, amelyek folyamatosan fejlődnek és változnak. Ilyen például a táplálás, táplálkozás tudománya, amely állandóan változik. Maguk az anyukák is észlelik, hogy tíz éve még másképp kellett etetni a gyermeket. Ma már például az az irányzat tartja magát, hogy hagyjuk a gyermeket önállóan enni, tehát ne kanálkázzunk, hanem ő csipegessen, és hagyjunk teret az ő kíváncsiságának. Továbbá a fejlesztés, fejlődés témaköre is nagyon fontos. Sokáig divat volt az, hogy már kiscsecsemő korban idegen nyelveket hallgattattak velük, mert ekkor fejlődik az agyuk, és a hallásuk is, és azt gondolták, hogy minél több dolgot hall maga körül, akkor később képes lesz azt a nyelvet akcentus nélkül megtanulni. Most már egyre több olyan kutatás jelenik meg, miszerint ez a módszer sem rossz, de azért sokkal jobb, ha csak mozog, szabadon játszik. Hiszen abból is rengeteg dolgot meg tud tanulni, képes magát fejleszteni a gyermek. A szülők hozzáállásával kapcsolatban is egyre több irodalom jelenik meg, elsősorban a versenyszellemmel kapcsolatban. Nemrég adtak ki egy nagyon jó írást, Tanith Carey Szülőszelidítés című könyvét, ami arra a kérdésre válaszol, hogy jó-e a gyereknek, ha a legerősebb iskolába adjuk, többféle foglalkozásra jár. Ott van a másik oldalon a szabadtanulás, amikor a gyermek azt tanulja, ami érdekli. Persze vannak kiemelkedő tehetségek, akiket az anyukának sikerült rávenni, hogy zongoraművészek meg atomfizikusok legyenek. De a szabadtanulók köréből is kerültek ki sikeres művészek és tudósok. – Milyen kérdésekkel találkozott székelyföldi körútja során? – Mivel anyapszichológiáról volt szó az előadásokon, ezért a hisztivel kapcsolatban kérdeztek többen. Testvérféltékenységről is érdeklődtek, illetve arról, hogyan legyünk jó anyák, amikor döntőbírónak kell lennünk, vagy hogyan neveljük őket jó testvérré. A szülésélmény feldolgozásával kapcsolatban is többen érdeklődtek. – Nagy sikernek örvend az első két a könyve, a Babapszichológia és az Anyapszichológia. Tervezi-e újabb kiadványok megjelentetését? – Gondolkodom rajta, és igazából tervben van két könyv is, csak az időm kevés, hogy befejezzem: az egyik a játékos gyermeknevelésről, a másik a pozitív nevelésről szól majd. Mind a két témában szervezünk rendezvényeket és előadásokat egyaránt. És látom, hogy van rá igény, mert az anyukák szeretnék megtanulni a pozitív gyermeknevelést. A játékosság meg azért fontos téma, mert úgy látom, hogy az, ami a gyermekekre a legjobb hatással van, azt a szülők is könnyen meg tudják tanulni. Márk Boglárka