Összesen 46 évet töltött a jégen Mezey Imre jégkorongozó, edző, sportiskola-igazgató, természetes tehát, hogy 75. születésnapja apropóján a csíki hoki múltjáról és jelenéről, elégtételekről és csalódásokról beszélgettünk... [caption id="attachment_91014" align="aligncenter" width="1000"] Fotó: László F. Csaba[/caption] – Csíkszeredában születtem 1944. június 18-án. Édesapám tisztviselő, édesanyám háztartásbeli volt. Négyen voltunk testvérek, s a háború utáni években segíteni kellett mindnyájunknak, így már gyermekkorunkban megtanultunk dolgozni, megtanultuk, mi a kötelesség. A tisztviselőtelepen nőttem fel, akkoriban Csíkszeredának egyféle elit negyede volt. – Emlékszik arra, hogy mikor húzott először korcsolyát a lábára? – A csíki gyermek korcsolyával születik. Érdekes, mintha benne lenne a génekben az, hogy szeretnie kell a korcsolyát. Természetesen az akkori időjárási viszonyok is hozzájárultak ehhez, mert csak hokizni lehetett a hosszú teleken. Mindenkinek bakancsa volt, kemény bőrcipője, amire a gilicset fel lehetett kötni. Amikor mi a tisztviselőtelepen megláttuk, hogy a temető fölött vörös az ég, azt jelentette, hogy vagy meccs van, vagy edzés, és minket meg sem lehetett volna kötni, akkor nekünk menni kellett. Hozzáteszem, nagyon sok jég volt, hiszen a mocsarak is befagytak. – Szinte észre sem vette, és már hokista lett? – Amikor az iskolából hazamentünk, elé a gilicset, s mentünk hokizni. Egyszer valaki kapott egy hokikorcsolyát, lehetett legalább 44-es. Állandóan meg kellett cinezzék, mert szakadt le a sarka, de felváltva felhúzogattuk. Benne volt a vérünkben a hoki. Hatalmas ünnep volt minden hokimeccs gyermekkorunkban. Ott volt az egész város, már órákkal azelőtt kimentek az emberek helyeket foglalni – a plédeket leterítették a tribünre, vagy vitték a melegített téglákat. Úgy tűnt akkor, hogy nekünk, csíki gyerekeknek ez az egyedüli kitörési lehetőség, hogy egyáltalán észrevetessük, hogy létezünk, vagyunk. Mert a hokival mindig ott voltunk az élvonalban. – Hogyan élt egy hokista az Ön fiatalkorában? – Olyan 15-16 éves korunkban kerültünk be a csapatba. Az 1960-as évek elején Csíkszeredában két ifjúsági csapat létezett: az Akarat, a szövetkezeti alkalmazottak csapata, és a Lendület. Itthon a két csapat között folyt a versengés, de az országban sok helyen hokiztak: Rădăuți-on, Bukarestben, ahol már műjégpálya is volt, miközben mi természetes jégen kellett játsszunk, ezért viszonylag rövid volt a szezon, azalatt kellett a játékot megtanulni, csapatot alkotni, felkészülni a bajnokságra. Bukaresttel szemben nagy hátrányban voltunk, viszont már akkor egyértelmű volt, hogy két hokiközpont létezik: Bukarest és Csíkszereda. 1961-ben Bukarestben játszottunk országos ifjúsági döntőt Bukarest ellen. Döntetlen lett, de Bukarest lett a bajnok. 1962-ben ugyancsak döntetlen lett a döntő mérkőzés, de miénk volt a jobb gólarány, és mi nyertük az országos bajnokságot. Az volt az első hivatalos ifjúsági országos bajnoki cím. Ez előrevetítette azt, hogy Csíkszeredának van utánpótlása. Fontosnak tartom, ha valaki fejlődni akar, akkor egyetemet kell végeznie, így a csapatunkból többen mentünk testnevelési főiskolára. – Szerintem a jó jégkorongozók intelligens emberek. Ön mint edző, csapatvezető ezt hogyan látja? – A játékintelligencia született érzék, ami nincs föltétlenül kapcsolatban az általános intelligenciával vagy a szellemi képességekkel. Láttam nem egy szerényebb képességű embert, aki ha felment a pályára, egyetemi tanár volt, játékintelligenciáját senki nem tudta felülmúlni. De olyan hokistát is ismertem, aki kiválóan tanult, orvosit végzett, de nem tudott nagyot alkotni a pályán. – Gondolom, Önök sztárok voltak. Járták az országot, a világot… – Valóban így van. Viszont más volt a világ, más volt a légkör. Tanulni kellett, de ahhoz, hogy válogatott szinten jó tudjál lenni, fegyelmezett életmód is kellett. A nagy sportolók komoly emberek voltak. Maga a sportéletre való nevelés is más volt. – A hoki után rendszerint merre vezetett az út? – Sok múlik a neveltetésen. A válogatott játékosoknak lehetőségük nyílt világot látni, ezzel együtt anyagilag is gyarapodni, viszont nagyon sokan az akkor megszerezett javakat nem tudták a sportélet után úgy kamatoztatni, hogy normális életet élhessenek. Nagyon sokan elkallódtak azok közül, akiknek nem volt megfelelő neveltetés a hátuk mögött. – Az aktív sportolás után nem lehet könnyű új életcélokat találni… – Amikor valaki sportol, akkor az azt jelenti, hogy évtizedeken át kemény, fegyelmezett fizikai munkának van kitéve a szervezete. Amikor a sportot abbahagyja, ha nem próbálja levezetni ezeket a dolgokat, jön az elhízás vagy a züllés…, borzasztó egészségtelen időszak. Emellett nagyon sok a sérülés, ami befolyásolhatja az egészségügyi állapotot. S nehéz ezeket rendezni, velük élni. – Hogyan emlékszik a műjégpálya szükségességére, építésére? – 1962-ben érettségiztem, akkor nyertük az ifjúsági bajnokságot. Utána két évig a Dinamónál játszottam, mert elvittek katonának, majd a testnevelési főiskolára jártam. 1968-ban kezdtem a tanári vagy edzői tevékenységet. Természetes és szükségszerű volt a műjégpálya építése, mert ezt Csíkszereda kiérdemelte. Játszott az országos bajnokságban, a román válogatottat innen töltötték fel, sőt az Steaua gerincét az itteni játékosok alkották. Az 1968-as megyésítéskor a nép megyeszékhelyet követelt és műjégpályát. A hoki meghatározta az emberek mindennapjait. Később, amikor Szereda megverte a Steauát, kimutatták, hogy a termelés is megugrott, mert más volt a hangulata, a munkakedve az embereknek. A hoki nemzeti sport lett és úgy véltem, ha ez nemzeti sport, akkor ez felelősség, komolyan kell hozzáállni. Nem lehet csak ímmel-ámmal végezni. Arra törekedtem, hogy ne túlélő edző legyek, akinek csak az számít, hogy valahonnan elmenjen nyugdíjba, hanem, hogy valóban letegyek az asztalra valamit. A nagydöntőket rendszerint Szereda és a Steaua játszotta, és ezek a mérkőzések békés keretek között zajló etnikai háborúk voltak. – Ön hol kezdte a munkát? – 1968-ban kerültem haza, a líceum mellett lévő sportiskolában kezdtem dolgozni – amelyet akkor alapítottunk mint különálló egységet. 1970-ben pedig – Romániában úttörő módon – én hoztam létre a hokiosztályt a Matematika–Fizika Líceumban – amelynek aránylag fiatal, sportszerető vezetősége és tantestülete volt Eigel, Borsodi, Miklós József személyében. Fantasztikusan sikeres lett. A műjégpálya átadása után fellendült az ifjúsági hoki. Mindenki hokizni akart. És egy ilyen osztály kellett ahhoz, hogy egységesen, komolyan lehessen egész éven keresztül sportolni. Egy olyan generáció jött ki, amelynek a tagjai nemcsak mint játékosok, hanem mint edzők is meghatározták az egész hazai hoki jövőjét. Ezt kellett volna továbbvinni. Elsősorban annak tudom be a megszűnését, hogy egy ilyen gárdát nehéz volt kézben tartani, lassan már nyűg lett a líceumnak. Aztán a Lyceum csapatot továbbvitte a sportiskola. – Ön hol tevékenykedett tovább? – Amíg létezett a hokiosztály, ott voltam, de a sportiskolában is vittem tovább a csoportomat. Később visszamentem a sportiskolához egészen a ’98-as szezonig, ugyanakkor mellékállásban edzettem a Haladást is, amellyel az ország negyedik csapata lettünk a Steaua, a Dinamo és a Sportklub után… Szintén a sportiskolai tevékenységemhez tartozik, hogy míg a Román Hokiszövetség 12 éves kortól ajánlotta a jégkorong oktatását, addig én országos szinten elsőként hatéves korú gyerekekkel kezdtem, és mára már bebizonyosodott, hogy ez a jobb módszer. A gyümölcsét meghozta, mert ebből nőtt ki a Bacilusok generációja. Ugyanakkor próbáltam elérni, hogy a hoki ne szezonsport legyen, és olyan komolyan dolgoztam a gyerekekkel is, mintha A ligás csapatban játszanának. Nyári alapozótáborokat tartottunk, amelyek csapatformálás szempontjából is hasznosnak bizonyultak. Ez lett az életformám. Azt tartottam, hogy csak a befektetett munka nem hagyja cserben az embert. – Mikor hagyta abba az aktív sportolást? – 1998 és 2000 között a Sportklub elnöke voltam. Óriási szakmai elégtételt jelentett, mert ha nem is edzőként, de klubvezetőként a csapat felkészülését irányítottam, én hoztam össze azt a fantasztikus csapatot, amely bajnoki címet nyert 2000-ben, és amely új irányt szabott az egész hokinak. Utána elkerültem a klubtól, megingás következett, de ezeken az új alapokon, más felfogásban jöttek sorba a bajnoki címek. – Miért csak két évet volt a Sportklubnál? – Ez érdekes dolog. Amikor elvállaltam a Sportklub elnökségét, akkor vállaltam azt is, hogy darázsfészekbe dugom a fejem… Úgy lehengereltük Bukarestben a Steauát a 8–0 és 7–3-as küzdelemben, hogy akkor én azt mondtam, többet Szeredának a kezéből nem veszik ki a bajnoki címet. S nem is vették volna ki. Csakhogy jött a fúró a minisztériumból az itteni sportvezetésen keresztül és félreállítottak olyan személyek, akik ma is pozícióban vannak… Ezért van az, hogy 46 évet a hokiban lehúztam, és a székely–magyar hokitalálkozóra még oda sem hívtak. Pedig úgy látom, hogy amennyit én letettem a csíki hoki asztalára edzőként, sportiskola-igazgatóként, Sportklub-elnökként – annyit nem tett le senki. A szeredai hoki azért létezett és létezik, mert neveltük az utánpótlást, és mindig volt egy nagyon kemény gárda… A Sportklub után visszatértem a sportiskolához. A ’92–93-as és a ’94–95-ös generációval foglalkoztam, és nemcsak a játékkal, hanem a neveléssel is, mert nem lehet komoly, tehetséges játékosokat képezni nevelés nélkül. 2005-ben ez a generáció velem együtt egy ún. összeesküvés áldozata lett. Nagyon megaláztak, mind az iskola, mind mindenki, és a ’92–93-as generációt egy az egyben lefejezték. Engem megműtöttek forgóval, utána elmentem nyugdíjba. A következő években Kurkó János kérésére Felcsíkon, az akkor még nyitott műjégpálya technikai igazgatójaként irányítottam az egész felcsíki jégkorongozást. Több mint 300 gyermek hokizott. Később a domokosiakkal foglalkoztam. Végül öt év után nem megköszönték a tevékenységemet, hanem telefonon azt mondták, hogy nem kellek többet. Ennyi. Tehát ez körülbelül így működik nálunk… De erkölcsi elégtételem annál több van. Számomra a bajnoki cím azt igazolta, hogy jól dolgoztam. A kezem alatt felnőtt nagy játékosok ezt bizonyítják. – Mivel tölti a napjait? – Két fiam van – egyik Budapesten, a másik itthon – és öt unokám. Van Marosfőn egy házam, az az én tanyám. Van harminc gyümölcsfám, rengeteg ribizli- és málnabokrom, kevesebb veteményes. Oltogatom a fákat, ott érzem jól magamat. Eljárok halászni és próbálok olyan életet élni, ami a koromnak megfelelő. Az aktív élettel kondicionálom magam. Igaz, a két műforgó után még prosztatarákkal is műtöttek, és három hónapja kaptam egy tüdőembóliát, de azt mondták, hogy az egészséges és erős szervezetemnek köszönhetem, hogy túléltem. Eddig sikerült… Daczó Katalin