Feri bácsi fotós, cserkész és természetjáró. 81-dik éves, és a Modern Üzleti Tudományok Főiskoláján első éves egyetemista. A korondi születésű Balázs Ferenccel székelyudvarhelyi tömb­házlakásában beszélgettünk. [caption id="attachment_77916" align="aligncenter" width="1000"] Fotó: Daczó Katalin[/caption] – Hogyhogy tanul? És miért éppen textilmérnöki szakra jelentkezett? – Annak idején, Marosvásárhelyen műszaki középiskolát végeztem volna, de az utolsó évre, a negyedikre a nehézipari minisztériumtól az iskolánkat áttették a könnyűipari minisztériumhoz, és minket átgyúrtak textil szakosnak. Ezért választottam most a textilt. Akkoriban fél évet könnyűipari egységeknél gyakorlatoztunk, és egy osztálytársammal Bukarestbe kerültem. Amikor hazakerültünk, meg kellett írni a diplomadolgozatot. Én egy hőtani feladatot kaptam, egy háromemeletes tömbháznak kellett a fűtésrendszerét megtervezzem. Sikeresen vettem a feladatot, leérettségiztem. Egy építész biztatására két osztálytársammal együtt a bukaresti Ion Mincu Egyetemre jelentkeztünk. A műszaki rajzzal nem is volt gond a felvételin, de a szabadkézi rajz kizáró jellegű volt, és azon mind a hárman elbuktunk. Így aztán munkába kellett állni – én a József Attila Helyipari vállalathoz tartozó korondi edénygyárnál bérelszámolóként dolgoztam – majd elvittek katonának. 1959 márciusában szereltem le. Katonaság után ifjúsági irányító lettem Homoródszentmárton körzetében. Egy év után elküldtek Marosvásárhelyre, úgynevezett pártiskolába. Hazakerülésem után éppen választások következtek, és rájöttem, hogy egy kolléga nagyon félre akar állítani, s én inkább eljöttem. Talán egyetlen voltam, aki pártos munkakörből úgy el tudott menni, hogy nem kapott szankciót. Elmentem a szakiskolához műszaki rajzolónak, majd szakrajzot tanítottam a villanyszerelőknek, politikai gazdaságtant a lányoknak. Később a ruhagyárhoz kellett egy főgépész, és 1964-ben átmentem oda, s munkatársaimmal megterveztettünk egy új ruhagyárat 3000 munkahelynek, amely 1972–1974-ben fel is épült, és 1974 áprilisában megkezdődött a termelés. Ugyanebben az évben jelentkeztem a pionírházhoz és egészen a nyugdíjig ott dolgoztam. Az első évben még gokartot is tanítottam, a második évtől csak kimondottan fotóval és filmmel foglalkoztam. – Hány gyermeket tanított meg ez idő alatt fényképezni? – 1997-ig dolgoztam a pionírháznál, ami 1990 után a Cimbora ház nevet viselte. 15 fős csoportok kezdtek tanév elején, de ebből rendszerint 9-11 fő maradt. Nekem mindennap volt foglalkozásom, és évente legalább hatvan gyereket tanítottam. Szerintem húsz év alatt legalább ezer gyermek megfordult a kezem alatt. Számtalanszor ma is rám köszönnek, mondják, hogy ismernek, mert jártak hozzám fotózást tanulni. Nekem ez mindig jólesik. – Huszonéves kora óta Feri bácsiként ismerik, mindenki így szólítja… – A szakiskolában a villanyszerelő osztályban történő bemutatkozáskor mondtam, hogy ne szólítsanak tanár úrnak, mert ez az akkori világban nem volt divat, s nem is szabadott, de ne szólítsanak elvtársnak sem, hanem inkább Feri bácsinak. Ezt megszokták, rám ragadt az iskolában. Nagyon sok ottani tanítvány a ruhagyárban lett műszerész vagy villanyszerelő, és amikor én odakerültem, továbbra is Feri bácsi maradtam. Annyira ment ez a Feri bácsizás, hogy Mariska néni, egy kicsi, töpörödött asszony – ma is előttem van –, amikor nyugdíjazták, úgy köszönt el tőlem, hogy: „Na, Feri bácsi, most már én is elmegyek nyugdíjba.” Mondtam, hogy: „Mariska néni, könyörgöm, ne szólítson Feri bácsinak. Én magának a gyereke lehetnék!” Ma már a Facebook-on is Feri bácsi vagyok. – A pionírháznál sem csak egyszerűen fotót tanított. Ott voltak például az expedíciók… – 1974-ben szerveztük az első pionírexpedíciót, amelynek a Bodvaj nevet adtuk, azért, mert az Észak-Hargitán végigmentünk a Tolvajos tetőtől egészen Budvár–Kisbacon–Bodok–Olasztelek–Baróton keresztül, fel a Vargyas-szorosba, ezt mind gyalog, több mint száz kilométert. Mindent próbáltunk önerőből megoldani. Az egyik gyereknek az apja a pékségnél igazgató volt. Kijártam az elvtársaknál, hogy kapjak kiutalást lisztre, olajra, cukorra. Én voltam táborozáskor mindig a szakács, reggeliről, ebédről, vacsoráról én gondoskodtam, amikor volt csemegeféle, akkor azt is kaptak a gyerekek. Az első expedícióról egy 42 perces, 8 mm-es filmet készítettem, 1975-ben egy másik felvételt. A bodvaji hámort, ami ipari műemlék volt, szépen megtakarítottuk, gyomtalanítottuk, a másik évben úgyszintén, és akkor egy harmincvalahány perces, szintén 8 mm-es színes film készült az akcióról. Ha rágondolok, éppen csak nem sírok. Az utódok egyszerűen eldobták a szemétbe a filmezett anyagot. Duplán fáj, mert István fiam, aki már nincs velünk, csak akkor volt lefilmezve… A film egyébként országos díjat nyert, számtalan helyen be kellett mutatni. De ez most már nincs meg, és ez nagyon fájó dolog. Az expedíciók mellett 1975-től minden évben én vittem a Hargita megyei győzteseket a Jóbarát Tantárgyolimpiászaira. Szerveztem évente fotós–filmes tábort, amelyekre a bukaresti film- és színművészeti főiskola vezetősége delegálta közel harminc éven keresztül az egyetemi tanárokat. Rajzfilmet is készítettünk. Én magam is számos továbbképzőn vettem részt, véglegesítőt, fokozati vizsgát tettem. Hátrányom az volt, hogy aki tanárit végzett, annak volt heti 24 órája, nekem oktatómesterként 48 órám, s az ő fizetésük nagyobb volt az enyémnél. Névre szóló diplomát csak egyet kaptam, de a gyerekkel, Hargita megyét képviselve, számos oklevelet és kitüntetést szereztünk. Nekem a 62 szabadsági napból alig maradt annyi, hogy kétévenként, amikor útlevelet lehetett kapni, külföldre menjek a családdal, rokonokat, országot látni. – 1990 után tulajdonképpen nagyon hasonló tevékenységet folytatott, csak a neve más: cserkészet… – 1990-ben Tankó Berci barátom kezdeményezte, hogy élesszük újjá a cserkészhagyományokat. Nekem volt néhány gyerekkori élményem a cserkészettel kapcsolatban: harmadikos koromban egy volt apáca tanított nekünk cserkészetet Korondon. Szép babaarcú, szelíd beszédű, igazi apáca volt. 1943-ban a nagyváradi leventék táboroztak Korondon, ott, ahol most a bazár van. Közel laktunk. Édesanyám és a szomszédasszonyok főztek, sátorban laktak. Ott gyakorlatban is sok mindent láttam. Úgyhogy amikor szó lett róla, hogy indítjuk a cserkészetet, örvendtem neki. Az Országos Cserkészszövetség megalakulása után 15-16 évig voltam a gazdasági megbízott, gazdasági felelős az országos vezetésben. Rendes, zománcos cserkészjelvényt, rendes cserkész típusú kalapot csináltattam, anyagot vettem, megfestettem, mert nem volt khaki színű anyag, cserkészingeket készíttettem… Néhány éve azt mondtam, hogy cserkész maradok továbbra is, a csapatban tevékenykedek, de átadom a vezetésben a helyem másnak. – Feri bácsi ma is elképzelhetetlen gyerekek nélkül.... – Valóban. Most is, a tömb­ház­negyedben is odafigyelek rájuk, nevelem őket. Például itt a garázs előtt járnak biciklivel, nincs kilátás, a kocsik gyorsan hajtanak, az a csoda, hogy nem történt baleset. Szólok nekik, elmagyarázom, hogyan menjenek, hogy könnyebben észrevegyék az autósok... Egyébként a negyedben itthon érzem magam. Amikor 1970-ben idekerültünk, mindjárt tömbházfelelősnek megválasztottak. Akkor azt mondtam, hogy ez olyan, mint egy kicsi faluközösség, ahol mindenki mindenkit kell hogy ismerjen, mert ha baj van, nem a testvér, a szülő vagy a koma fog leghamarább segíteni, hanem a közvetlen szomszéd. Ezt a szellemet olyan jól meg tudtam honosítani, hogy egy igazi jó közösség lett. A mai napig is én vagyok a tömbházfelelős. 25 évig én voltam a negyednek a lakószövetségi elnöke is. Menedzseltem, ahogy kellett, ahogy jónak láttam, ahogy másoktól is láttam, mert mástól is tanul az ember, mindent nem tud kitalálni. – Úgy tudom, hogy Feri bácsi nagyon értett ahhoz is, hogy külföldi, távoli tévéadókat befogjon… – Valóban, régen lelkes TV-DX-es voltam, de most már nincs erre szükség. Itt bent a házban is volt egy kicsi tévé, amin be tudtam fogni a magyar televíziót, idecsődítettem a szomszédokat, ultraröviden fogtam a Kossuth, Petőfi, Bartók rádiót még nem olyan régen is, de most már az antennát leszereltem, mert más már a világ, máshonnan hozzá lehet jutni könnyebben. Műszaki ember voltam, még most is annak tartom magam, mert mindent szeretek megoldani. A varságiaknak is bemértem két helyet, ahol jól lehetett fogni a külföldi adókat. Az egyikre, a Kovácsok kőszálára antennát szereltünk fel, s oda jártak ki az emberek. A milicista megtudta és maga mellé vette az éjjeli őrt, hogy letartóztassák az antennát. Úgy mentek oda, mintha ott őket valaki géppuskával várta volna. Amikor látták, hogy ott nincs senki, akkor leszerelték és hónapokig neki volt támasztva a milícia épületének. Csak azt bánom, hogy akkor nem fényképeztem le. – Ön nemcsak tanította a fotózást, hanem folyton fényképezett, megörökítette a város életét, ünnepeit, hétköznapjait. Hogy is kezdődött? – Osztálytársam volt Bálint Zsiga marosvásárhelyi fotóművész. Neki volt egy Altissa fényképezőgépe, és együtt voltunk egy hónapos üzemi gyakorlaton Rozsnyón. Én is kipróbálhattam a gépét. Akkor nekem még nem volt. Az első saját gépem szintén egy Altissa típusú volt, amellyel 6x6-os filmet lehetett készíteni. Aztán cserélgettem a gépeket, volt Smenám, majd egy pentraprizmás orosz gépem, ami haladás volt, mert azzal már más képeket lehetett készíteni. Már a pionírháznál dolgoztam, amikor feliratkoztam, és több mint másfél évet vártam egy Praktika gépre, mert akkor nem lehetett másképp gépet vásárolni. Én az elmúlt idők krónikásának tartom magam. Amikor Udvarhelyre bekerültem, előbb a családot fényképeztem, majd végigjártam az összes valamirevaló utcát, és megörökítettem. Ha most valaki ránéz, nem is ismeri fel, azóta épületeket bontottak, aszfaltoztak. Madártávlatból is fotóztam a várost, a szálloda tetejéről, vagy felmentünk a Csalókára, ahonnan nagyon jól lehet látni, vagy a Kuvarról, ahonnan szintén jó kilátás volt. De ha a gyermekekkel kimentünk egy magaslatra, nemcsak fotóztunk, hanem a környező hegyek nevét is megtanítottam. Tehát én földrajzot, növénytant, állattant is tanítottam… – Végigfotózta 1989 decemberének székelyudvarhelyi eseményeit is, s azóta még sok mindent… – A legelső kép, amit 1989 decemberében készítettem a Kőkereszt téren, egy Ceaușescut éltető pannó volt, ami már le volt hajtva. A néptanácsnál már égtek a kidobált papírok, akták. Később fotóztam Orbán Balázs-ünnepséget, szoboravatást, március 15-ét… Jó darabig fotózgattam, de már nem volt annyi dokumentálnivaló. Sokat változott a világ. Régebb mégiscsak épült egy gyár, épült egy tömbház, megnyílt egy iskola, ami addig nem volt, és azt meg kellett örökíteni. Most már nincs nálam a gép sem örökké. Azt tartom magamról, hogy a múlt idők krónikása vagyok. Ott van a sok fiatal, sok jó fotós, ez már az ő korszakuk. Én az én időmben, amit meg kellett tenni, megtettem. Daczó Katalin