Păduraru Vladimir úrral számos alkalommal találkozhattam Homoródalmáson. Különös alakja ő a községnek, aki közéleti és felekezeti szinten egyaránt intenzíven éli meg nem új keletű, de újonnan szárba szökkent székely–magyar identitását. Nem visel fontos tisztségeket, egyszerű állampolgár, mélyen hívő egyháztag az ottani unitárius gyülekezetben, valóságos híd-ember, akire nagy szükségünk van napjainkban, és egyúttal megbízható segítője a székely–román közeledésnek. Ezúttal az 1918-as jubileumi év és az ide kapcsolódó gondolatok gerjesztették ezt a beszélgetést. [caption id="attachment_69889" align="aligncenter" width="1000"] Fotó: Simó Márton[/caption] – Több szempontból is vegyes családból származik… – Édesapám a Bărăganon, egy – a nagy román alföldön „elvesző” – faluban született, Lehliu község mellett, nagyon szegény családban. A család szétesett, úgyhogy édesapám már nagyon fiatalon arra kényszerült, hogy Bukarestben próbáljon szerencsét. Édesanyám Csíkdánfalván született, de az udvarhelyszéki Kénosban és Homoródalmáson is voltak rokonai. Homoródalmásra költöztek, de sajnálatos módon náluk is családi gondok keletkeztek. Édesanyámnak is igen fiatalon el kellett hagynia a szülőföldjét. Ő is a román fővárosba került. Szüleim itt ismerkedtek meg, s hamarosan rendeződött az életük. Édesapám tíz évvel volt idősebb volt édesanyámnál. Összeházasodtak, és így születtem meg én, majd a húgom. – Hogyan éltek gyermekkorukban? Hol volt az otthona? – Kora gyermekkoromról nincsenek túl szép emlékeim. Tízéves korom előttről nem emlékszem, hogy ragaszkodhattam volna olyan helyhez, amit otthonnak lehet nevezni. Sokfelé laktunk albérletben, államosított lakásokban, amelyeket másokkal voltunk kénytelenek megosztani. Az anyai nagyszüleim homoródalmási lakása sem volt akkortájt „ideális” hely, és apám szüleiről, az ő falujáról még csak szó sem esett. Körülbelül 10-11 éves lehettem, amikor édesanyám leánytestvére élete annyira konszolidálódott, hogy nyaranta hosszabb időre is meglátogathattuk őket. Ekkor már azzal büszkélkedhettem iskolatársaim és barátaim előtt, hogy nekünk van egy szeretett helyünk, s mi hazajárunk „falura”. Bőven mesélhettem azokban az években iskolakezdéskor az osztálynak… Igen, számomra Homoródalmás vált igazán kedves hellyé. – Milyen nyelven beszéltek odahaza? – Kizárólag románul. Édesanyámnak sokszor szemrehányást tettem, amiért nem tanított meg zsenge gyermekkoromban magyarul. Úgyhogy anyám nyelve nem válhatott anyanyelvemmé. Ennek az elzárkózásnak az volt az oka, hogy ő román környezetben dolgozott, ráadásul gyermekekkel, tökéletesen meg kellett tanulnia a románt. És ráadásul apám nem tanult meg soha magyarul. Nyaranta, hogy Almásra mentünk, a szomszédságban mindig arra kértek a szülők, hadd beszélgessünk románul a gyermekekkel, mert ott viszont a romántudással volt baj annak idején is, s minket alkalmi „nyelvtanfolyamok” tartására késztettek. Ettől függetlenül azonban nagy szeretettel vettek körül, s azok a barátságok mindmáig fennmaradtak. Én a magyar nyelvvel szenvedtem, az almási gyermekek a románnal, de mindig megtaláltuk a közös hangot. – Melyek voltak az első megtanult magyar szavak? – Érdekes, hogy azért már Bukarestben megismerkedhettem néhány fontos magyar szóval, hiszen amikor a két nagynéném hozzánk látogatott, egymás között mindig magyarul beszéltek. Úgyhogy, amikor mi Almásra kezdtünk járni, s ott nyaralgattunk, már volt minimális szókincsem. Csakhogy az ottani pajtásaim körében nem kényszerültem akkor a nyelvtanulásra. Visszagondolva ezekre a gyermekkori tapasztalatokra, ma is cáfolni akarom azt az előítéletet, hogy a székelyek utálnák a román nyelvet, s nem is akarják megtanulni. A székelyek igenis akarnak románul beszélni, s törekednek arra, hogy megtanulják. Engem pedig a magyar nyelv megtanulására senki nem kényszerített soha. Amit vállaltam, az belső meggyőződésből fakadt. – Bukarestben nőtt fel, ott szocializálódott, ott végzett egyetemet, és munkája is mindvégig oda kötötte. Mégis, mit jelent Ön számára Homoródalmás? – Ahogy növekedtem, középiskolás, majd egyetemista koromban is teljesen természetes volt bennem az Almásra való vágyakozás. Egyre erősödött. Ifjúkoromban hokiztam, ami szintén a segítségemre volt a magyar kultúrához való kapcsolódásomban, hiszen köztudott, hogy ez a sport a Csíki- és a Gyergyói-medencében nagyon korán meghonosodott, igencsak népszerűvé vált. Úgyhogy a mérkőzések miatt gyakran megfordultam Csíkszeredában, ahonnan mindig „hazaugrottam”. Aztán felnőttként, amikor a csíki traktorgyárba, vagy Olthévízre, Földvárra jöttem vállalati kiküldetésekre, mindig almási rokonaimnál szálltam meg. – A magyar és a székely kultúra hogyan volt jelen a családjában? Gyermekeik megtanultak-e magyarul? – Fiatal apaként – sajnos – nem éreztem eléggé kötelességemnek a magyar és a székely kultúra értékeinek népszerűsítését és átadását. Talán az kötött le inkább, hogy egyszer a saját viszonyomat alakítsam ki méltó módon az anyai ágról érkező kulturális örökséggel. Egyetlen fiam van, akit gyakran magammal vittem Almásra, de nem sikerült megbarátkoztatnom a hellyel, a hely szellemével. Az ő lelkületében sokkal erősebbé vált az anyai – azaz a román – „vonal”, úgyhogy később nem erőltettem. – Teher önnek a székely–magyar identitás? – Hadd tegyek egy megjegyzést a székely identitással kapcsolatosan. A románok körében, főként a „Regátban” nem nagyon különböztetik meg a székelyt és a magyart. Ennek én sem tulajdonítottam ifjúkoromban különösebb jelentőséget, azt tartottam egyszerűen, hogy anyám ágáról magyar vagyok. Leszámítva azt, hogy időnként rám sütötték a „bozgor” jelzőt, ami nyilvánvalóan nagyon sértett, a magyarságom, a székelyekhez való természetes kötődésem – lassan és fokozatosan – nagyon sok kulturális ajándékban részesített, beleértve az anyanyelvet is, amelyért meg kellett, s ma is meg kell küzdenem. – Milyen nyelven álmodik? – „Apanyelvemen” álmodom, viszont arra törekszem, hogy tökéletesítsem a magyar tudásomat. Most töltöttem a 65. életévemet, ez is mérföldkő volt, hiszen megfogadtam, hogy mára helyesen beszélek, de a falustársak, a kortársaik előtt tettem egy ígéretet, hogy 70. születésnapomra teljesítem ezt a vállalást. – Ön felnőttként keresztelkedett meg, unitáriussá vált. Házat is épített Almáson. Hogyan él most? Milyen tervei vannak? – Valóban felnőttként csatlakoztam a Magyar Unitárius Egyházhoz. Ez nem áttérés volt, hiszen engem gyermekkoromban meg sem kereszteltek. Tudatosan vállaltam, és e felekezeten belül tudtam meghatározni leginkább az identitásomat. Ilyenformán elmondhatom, hogy az unitáriusok jelmondata, az „Egy az Isten” és a mögöttes tartalom akkor érintett meg valóságosan, a kilencvenes években, amikor nagyon nehéz volt az életem. Üzenetet kaptam, sugallatot, hogy nekem ezen az úton kell járnom. Az unitárius vallás tudatos és önkéntes vállalás, igencsak illeszkedik a liberálisnak mondható világképemhez. Ma már tudom, hogy „a hit Isten ajándéka”. Ami a jövőt illeti: egy hónapja értem el a nyugdíjkorhatárt, úgyhogy a következő időkre vonatkozóan most határozott választ tudok adni, hiszen ide kapcsolódó szándékkal építettem fel a házamat és nem cifraságból írattam fel az előtte álló székely kapumra, hogy: „Házad lehet bárhol, de hazád csak itthon.” Érett fejjel ébredtem rá arra, hogy én valóban a magyarokhoz tartozom, hogy ezen belül székely vagyok. Felvettem a magyar állampolgárságot. Nyilvánvaló, hogy nem tagadtam meg a románt sem. De abban a pillanatban, amikor a magyar nemzet hivatalosan is magába fogadott, valami semmi máshoz nem fogható érzés szállt meg. Rájöttem, hogy valóban „minden magyar számít”, és kivilágosodott bennem a gondolat, hogy eljön egy bizonyos kor az életedben, amikor elgondolkozol azon, hogy ki is vagy valójában – ráébredtem, hogy én tulajdonképpen magyarnak születtem. – Hogyan viszonyul Nagy-Románia létrejöttének centenáriumához? Mit gondol, hogyan kellene ezt megünnepelni? Egyáltalán: alkalmasnak, képesnek érzi magát az önfeledt ünneplésre? – Előző válaszaimból is kiderült, hogy milyen erősen kapcsolódom Almáshoz, Udvarhelyszékhez, úgy általában a székelységhez és a magyar univerzumhoz. Théophile Delcassé egykori francia külügyminiszter ide vonatkozó mondása ötlik fel bennem, amelyet Trianon kapcsán fogalmazott meg: „Nem a vesztés a bukás, hanem a lemondás”. Trianont nem úgy kell értelmezni, hogy csalás és hazugságok által csak a terület veszett el és Erdély megszűnt az anyaországa része lenni, hanem az itt élő székelyek és magyarok sok egyéb értéküket is elveszítették – vagyontárgyakat, jogokat –, amelyek visszaszerzéséért kötelességünk küzdeni. Semmi ellenérzésem azzal kapcsolatosan, ha a románok is tisztelik őseiket és értékeiket, hiszen ez minden nemzet joga, feladata is. Ezek a gondolatok liberális-unitárius öntudatomból fakadnak. Képtelen vagyok azonban elfogadni azon hazugságokat és torzításokat, amelyeket a román történetírás alkalmaz, s amellyel más népek vagy nemzetiségek alsóbbrendűségét hangoztatják. Az én igazi lelki ünnepem, amelyet teljes lélekben átélek az a 2018-as esztendő másik évfordulós eseménye, éspedig az, hogy 450 évvel ezelőtt mondták ki Tordán a vallási türelmet, a felekezeti szabadságot Erdélyben, s ekkortól számítjuk a Magyar Unitárius Egyház hivatalos létrejöttét is. Részt vettem a közelmúltban egy Bukarestben tartott, ehhez kapcsolódó rendezvényen, többek között egy román nyelvű kötet bemutatóján is, amelyet a Bukaresti Egyetem Hungarológiai Tanszéke adott ki. Hadd emeljek ki egy fontos gondolatot, amelyet a tanszékvezető megfogalmazott: a társadalmi élet harmóniáját akkor tudjuk megvalósítani, ha megértjük azt az üzenetet, amelyet őseink fogalmaztak meg az „Istentől való hit” kapcsán a különböző nemzetiségekre és felekezetekre vonatkozóan. Hasonló szándék vezérelte, vezérli 2018-ban is a Magyar Unitárius Egyházat, s erre az alkalomra meghívta a Romániában tevékenykedő történelmi egyházak képviselőit. Hiba volt a többségi Román Görögkeleti Egyház részéről, hogy kihagyta ezt az esélyt. Simó Márton