Több erdélyi településen – most már Csíkszeredában is – lakhatási támogatást biztosítanak fiatal orvosoknak és művészeknek, továbbá számos területen segítik a magyar nyelvű orvosképzést. A Studium-Prospero Alapítvány ügyvezető elnöke, dr. Vass Levente mégis arra a lelkesedésre a legbüszkébb, amely átsegítette az alapítványt az elmúlt húsz év legnehezebb időszakain is. A marosvásárhelyi civil szervezet az elmúlt hétvégén ünnepelte fennállásának huszadik évfordulóját, az ügyvezető elnökkel ez alkalommal beszélgettünk. [caption id="attachment_80528" align="aligncenter" width="1000"] Fotó: Kovács Hont Imre[/caption] – Milyen célkitűzésekkel hozták létre húsz évvel ezelőtt a Studium Alapítványt? – Az volt a cél, hogy a marosvásárhelyi állami magyar felsőoktatás háttérintézményét kialakítsuk és az oktatást – mind a tanárokat, mind pedig a diákokat – segítsük, az oktatás minőségét javítsuk, különböző rendezvényekkel, ösztöndíjakkal, lakhatási támogatással. Az akkor megfogalmazott víziónk és missziónk azóta is változatlan. Akkor leírtuk, kitettük a falra, és azóta is ugyanaz. – Számos programot visznek most is, és már nemcsak Marosvásárhelyen. Hogyan követték egymást a megvalósítások? – Az alapítványban a fiatal, volt diákszövetségi vezetők lelkesedését, lendületét, tapasztalatát ötvöztük a tanári kar kimértségével, nyugodtságával, és az elmúlt húsz évben zökkenőmentesen dolgoztunk együtt. Ez, továbbá a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetemmel és a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetemmel való jó együttműködés, a mértékletes pályázás, egymás tájékoztatása volt az, ami az eredményeket, megvalósításokat segítette. És mindez nem valósulhatott volna meg, ha nem kapunk támogatást az anyaországból. 2001-ben könyvtárat alapítottunk – több kisebb orvosi szakkönyvtár összevonásával –, és azóta is működtetjük. Lakhatási támogatást biztosítunk 2003-tól orvosrezidenseknek, egyetemi oktatóknak, doktoranduszoknak, mesterképzésen részt vevő színészeknek. Ezt mind az orvosok, mind a művészek számára kiterjesztettük, és Sepsiszentgyörgyön, Szatmárnémetiben, most pedig már Csíkszeredában is építettünk lakásokat, hogy a szülőföldre való hazatelepedést és az ottani problémákra megoldást találni kívánó vezetőket segítsük, és hogy a betegeknek legyen orvosuk. A Tanári Lakások Szakkollégiumban Marosvásárhelyen nyolcvan orvosi egyetemi oktatónak, rezidensnek tudtunk lakást biztosítani az elmúlt tizenöt évben, továbbá negyven sapientiás egyetemi oktatónak és tizenkét művészeti egyetemi oktatónak, színésznek. Emellett van láthatatlan kollégiumunk, ennek keretében különböző lakónegyedekben lakások vásárlásával, bérlésével további 100-150 tanárnak, rezidensnek és művésznek tudtunk lakhatási támogatást nyújtani az elmúlt tizenöt évben. Sepsiszentgyörgyön 2015-től hat szolgálati lakásunk van, Szatmárnémetiben pedig hét lakás, 2017-től. Csíkszeredában három családi házat építettünk azzal a céllal, hogy többgyermekes családoknak biztosítsuk az otthonmaradás lehetőségét és segítsük a gyermekvállalást. Ezek a lakások ingyenesek a beköltözők számára, a lakóknak csupán a közköltségért és az állagfenntartásért kell felelősséget vállalniuk. – Sok szó esik arról, hogy rengeteg orvos elhagyja az országot. Külföldről térnek-e haza? – Igazából orvostúlképzés van Romániában, és ez a magyar orvosképzésre is érvényes. Ilyen körülmények között akkor végezzük jól a dolgunkat, ha az egyetemi hallgatókból, rezidensekből – akikből szintén nagy számban van Marosvásárhelyen –, megpróbáljuk hazaküldeni az általunk lakott vidékekre a magyar anyanyelvűeket, támogatni őket abban, hogy a hazaköltözést válasszák. A kitelepedett orvosokat nem próbáltuk hazahozni, de ha ilyen kérés volt – és volt ilyen kérés –, akkor nagy szeretettel, kedvvel és elégtétellel álltunk az ügy mellé. – Nemcsak a lakhatást, hanem az oktatást is támogatják... – A Tanári Lakások Szakkollégiummal szocializálódott az alapítványunk 1998-tól 2003-ig, azonban 2001-től már elkezdtük a marosvásárhelyi szakkönyvtár létrehozatalát is. Kiadót is létesítettünk a minőségi tankönyvek kiadására, 2003-tól 45 kiadott szakkönyvünk van, ezzel a tanárok szakmai előmenetelét is próbáltuk segíteni. Nagy örömmel emlékszem például az első oktatástechnikai támogatásunkra, amit 2003-ban indítottunk el, és az akkor még hiánycikknek számító videoprojektorból vásároltunk három darabot. Akkor az orvosi egyetemnek csak egyetlen ilyen projektora volt, és a magyar oktatók a három nagyobb egyetemi tömbben órarendszerűen használták a projektorokat, a gyakorlati oktatás minőségét javították azáltal, hogy a lemezen, mikroszkópon látható képeket vagy éppen betegségtüneteket ki tudták vetíteni a diákoknak. Támogatóknak köszönhetően ma már kutatástechnikai eszközökre tudunk pályázni, az oktatástechnikai támogatás terén pedig performáns gépek, oktatási programok biztosításáról beszélhetünk. Próbáltunk mindig innovatívak lenni, magasra emelni a zászlót, irányt mutatni. – Szaknévsort is kiadtak a magyar orvosokról... – Ez a programunk a betegeket és az orvosokat is segíti. Büszkének kell lennünk arra, hogy Marosvásárhelyen van 350 magyar anyanyelvű orvos és még legalább tíz-tizenöt olyan, aki tökéletesen beszél magyarul és a magyar betegeket anyanyel- vükön tudja ellátni. Szaknévsorba szedtük őket, hogy a betegek könnyebben elérhessék ezeket az orvosokat. A fiatal orvosok pedig ezekbe a szaknévsorokba bekerülve pályájuk elején máris könnyebben betegekhez juthatnak, ezáltal is segítjük az itthonmaradásukat. A rezidens orvosokat is összefoglaltuk szakonként, ők is közel 350-en vannak, majd a fogorvosi és Maros megye többi orvosának a magyar szaknévsorát is összeállítottuk, így több mint 1100 orvosról tudjuk, hogy hol rendel, és ezt a betegeink rendelkezésére tudjuk bocsátani. Nagyon sokan más megyéből érdeklődnek, hogyha Vásárhelyre akarnak jönni diagnosztikai vagy kezelési céllal, akkor hol érhetik el ezt vagy azt az orvost. A Bethlen Gábor Alapnak, a Nemzetpolitikai Államtitkárságnak köszönhetően a szaknévsorokat el is juttatjuk különböző civil szervezetekhez, egyházakhoz. – A marosvásárhelyi magyar orvosképzést illetően sok vészharangot kongattak az elmúlt időszakban. Önök, akiknek a magyar orvosképzéshez kapcsolódik a tevékenységük, hogyan látják a helyzetet? – Én egyetemi oktató is voltam, diákszövetségi elnök is voltam, és ennek ellenére – vagy éppen ezért – barátaimmal, társaimmal, akik hasonló pályát futottak be, úgy döntöttük, hogy ez az alapítvány, amit létrehozunk, és ami huszadik születésnapját ünnepli, legyen apolitikus, de a politika támogatását kérő alapítvány. Legyen nyitott az egyetemek vezetősége felé, azonban ne szóljon bele soha a mindenkori magyar egyetemi vezetők humánpolitikájába, különböző döntéseiket ne kritizálja, hanem lehetőséget teremtsen ahhoz, hogy profi adminisztrációja lehessen a megalakulandó – hiszem ezt – magyar egyetemi vonalnak, és háttér-intézményrendszere legyen annak. Ma is ez a hitem, hogy ezen az úton kell továbbmennünk. – Ön közben politikus lett, az RMDSZ képviselőjeként dolgozik, ez hogyan befolyásolja az alapítványi munkáját, hogyan osztja meg az idejét a kettő között? – 2012-ig úgy voltunk, hogy mindent meg kellett pályázzunk, a legutolsó forintig, a legutolsó euróig, a legutolsó lejig. Ezek nagyon nehéz periódusok voltak, főleg, ha az embernek rezidensként is teljesítenie kellett, és éppen családot is alapított. Nagyon nagy segítségünkre volt – és itt a kollégáim nevében is beszélek –, hogy diákszövetségi tapasztalattal, az önkéntes munka elhivatottaiként vezettük az alapítványt. Számomra ez mindig önkéntes munka volt, és mióta politikus vagyok, azóta is az. Ma már azonban – hála a 2012-es oktatáspolitikai és nemzetpolitikai döntésnek – a magyar kormány olyan támogatásban részesíti a Studium-Prospero Alapítványt, mint a Sapientia Alapítványt. A Studium az orvosi egyetem háttérintézménye volt, a Prospero pedig a művészeti egyetemé, a két alapítvány 2015-ben fuzionált. Marosvásárhelyen nagyon szép rendszer alakult ki, az Erdélyi Magyar Tudományegyetemet támogató Sapientia Alapítvány mellett a magyar kormány a Studium-Prospero Alapítványt is támogatja, amely alulról jövő kezdeményezésként, az itteni emberek munkájával, erejével jött létre, és amely az állami magyar felsőoktatást, az orvosit és a művészetit támogatja, nem felejtve el – most már összevont állapotban van – a Petru Maior Egyetemen tanuló magyar hallgatókat sem. Így ma Marosvásárhely mondhatni mind az állami, mind pedig a magán magyar felsőoktatás egyik fontos egyetemi központja. – Alapítványként támogatók révén tudják tevékenységüket folytatni. Ki az, akire a magyar állam mellett még számíthatnak? – Körülbelül 10-17 állandó támogatónk van: főleg marosvásárhelyi, de Hargita, Kovászna megyei cégek is, akik lehetőségeik szerint segítenek minket. Korábban ez a támogatás még nagyobb jelentőséggel bírt, de ma is biztosíthatja a minimális létfeltételt. Ezt nagyon fontosnak tartom, mert örülünk a politikai támogatásnak, de jó, ha rövid távon vagy középtávon nem függünk teljesen a politikai széljárástól. – Mit terveznek a következő időszakra? – Számos elképzelésünk, programunk van. Mindenképpen szeretnénk folytatni a kollégiumépítést, egész Erdély szintjén támogatni a szülőföldre való hazatérést. Legközelebb Gyergyószentmiklóson és Szilágykrasznán adunk át lakásokat. Szeretnénk folytatni a kutatás támogatását: a Magyar Tudományos Akadémiával aláírt szerződésünk révén pénzt és támogatást biztosíthatunk különböző kutatási projekteknek, az orvosi egyetem és akár az orvosi és a Sapientia közös kutatócsoportjainak is orvosi és biológiai szakterületen. Szeretnénk minél több közösségépítési projektbe belefolyni, több mint öt éve középiskolákat is kezdtünk támogatni. Szeretném ugyanakkor, ha az a munkaközösség, ami az alapítványnál kialakult, egyre jobban képzett és egyre lelkesebb emberekből állna, akik egyre inkább elhivatottak és szeretettel viseltetnek az ügy iránt. Én igazából az elmúlt húsz év lelkesedését, hangulatát tartom a legnagyobb megvalósításunknak. Azt, hogy fel tudtunk állni a nehéz periódusokban, amikor volt mondjuk három-négy épületünk, és összesen egymillió forint egy évre, és ennyiből kellett azokat fenntartani. Ezen nehéz pillanatok emléke és az akkor szövődött barátságok maradtak meg legjobban az emlékezetemben. R. Kiss Edit