Bálint Tamás József Attila-díjas költő, közgazdász

– Hogy fér meg egymás mellett az életében a költészet és a közgazdaságtan?

– Sokáig nehezen; tolakodtak és lökdösődtek, de végül tökéletes harmóniába kerültek, menedékei egymásnak. Amikor a napi robotból, a számokból elegem van, akkor kikapcsol, feltölt a vers, de ugyanígy a fordítottja is igaz: ha kifogytam az ötletekből, vagy csak pihentetni szeretném őket, akkor ott vannak a számok segítségül. Igaz, az időbeosztásban néha vannak összetűzések, de nem szeretném teljesen hagyni egyiket sem, kell ez a kettősség a mindennapokhoz, hogy ne váljanak unalmassá.

– Miben látja a kultúra szerepét a mai társadalomban: érték, erőforrás vagy inkább menedék?

– Nekem mindhárom, és remélem, minél többek számára is. A kultúra egyszerre iránytű és pihenőhely. Érték, mely emlékeztet, erőforrás, mert nyelvet ad a kérdéseinkhez, gondolatainkhoz, és képzeletet a megoldásokhoz, ugyanakkor menedék is, de nem a rejtőzködéshez: tér, ahol lelassulhatunk, rendet tehetünk magunkban, mielőtt visszalépünk a zajba. Nem kivon a világból, segít benne embernek maradni.

– Hisz-e abban, hogy a versnek ma is van formáló ereje, és ha igen, miben: az egyénben vagy a közösségben?

– Hiszek benne, bár egyre kevésbé hangos, még mindig képes nyomot hagyni. Eltalál egy sorral, kibillent a megszokott gondolatmenetből, de ez nem marad egyéni szinten. A kritikus tömeg elérésével közösségi változást eredményezhet, ezért ajánlanám, írnám fel receptre bárkinek. Érzékennyé tesz, ami által másként figyelünk egymásra és a világra.

Tima Mária-Magdolna nyugdíjas pedagógus, a kászoni néptáncmozgalom meghatározó alakja

– Mit jelent önnek a magyar kultúra napja itt, a Kászonokban?

– Számomra elsősorban a megmaradást jelenti. Azt, hogy a gyermekekbe ne hangzatos jelszavakat ültessünk el a magyarságról, hanem valódi ismeretet és kötődést. Azt, hogy tudják, honnan jöttünk, mit akarunk, és hogy megmaradjunk annak, akik vagyunk. Fontos, hogy megszeressék az olvasást, a magyar nyelvet és mindazt, ami a magyarságunkhoz kötődik: a hagyományainkat, a táncainkat, a költőinket... Hogy egyáltalán ismerjék és megértsék, mit jelent magyarnak lenni, és miért olyan fontos ez számunkra.

– Hogyan látja: mit ad ma a néptánc a gyermekeknek?

– Elsősorban azt segíti, amiről eddig beszéltem: hogy a gyerekek megismerjék és megszeressék a kultúránkat. Ezt úgy érik el, hogy hétről hétre, tájegységről tájegységre tanulják a táncokat, és közben fokozatosan belsővé válik számukra a hagyományok értéke. A gyermekekben ezt kicsi korban még nem tudatosítjuk, hanem beleneveljük. Amikor pedig nagyobbak lesznek – mondjuk, negyedik osztályos korban –, akkor már tudatosítjuk bennük, hogy ez a miénk, ezt szeretni kell. Nem „ápolni”, ahogy Sebő Ferenc is mondta, mert a kultúránk nem beteg. A mai globalizált világban különösen fontos, hogy a gyermekek megérezzék, mennyire lényeges számunkra a néptánc, a kultúránk, hogy nekünk ebben kell élnünk. Ezt nem elég tudni, ezt meg is kell élni. Ha ezt a gyermekek valóban belsővé teszik, továbbviszik mindazt, amit kaptak. Ezt látom a huszonhét évnyi néptáncos tapasztalatom alapján is. Ma már az első táncosaim közül sokan szülők, és számukra ez egy olyan érték, amelyet természetesnek tartanak továbbadni a saját gyermekeiknek.

– Kászon testvértelepülése Szatmárcseke, ahol Kölcsey Ferenc tisztázta a Himnusz kéziratát. Jelent-e ez többletfelelősséget a hagyományőrzésben?

– Igen, nagyon is. Lehet, hogy mindez nem fogalmazódik meg tudatosan bennünk, de a zsigereinkben érezzük. Kölcsey és a Himnusz közelebb kerül hozzánk azáltal, hogy évről évre ellátogatunk Szatmárcsekére. Ott mindig felkeressük a temetőt, a művelődési házban kialakított gyönyörű emlékszobát, ahol a gyermekek számára is élményszerűen mutatják be Kölcsey életét, munkásságát és a Himnusz születésének történetét. Nem fogalmazzuk meg ezt így tudatosan, ahogyan most a kérdésben elhangzott, de valóban többletfelelősséget jelent. Olyan gazdag kultúránk van, amellyel nem sok nép büszkélkedhet. Pedagógusként kötelességünk ebből a legjobbat továbbadni.

Dimény-Varga Fanni művészettörténész

– Az emberek kell a kultúrához közeledjenek, vagy a kultúrának az emberek felé?

– Igazi tyúk vagy tojás dilemma, de úgy gondolom, hogy mindkét fél aktivitása egyaránt szükséges. Egészséges kapcsolat akkor jön létre, ha a kultúra – értsünk bármit is alatta – érvényesen reagál a jelenre, és ezáltal képessé teszi a befogadót a kapcsolódásra és a megértésre. Bár körülvesz minket az igények korlátlan kiszolgálásának gyakorlata, ez az út éppúgy zsákutca a kultúra számára, mint az öncélú elzárkózás.

– A dilettantizmus vagy az irányvesztettség a kortárs művészet legnagyobb ellensége?

– Mivel a dilettantizmus örök jelenség, az irányokat pedig gyakran csak az utókor igazolja, a kortárs művészet igazi válsága nem ezekben, hanem az intézményi struktúra gyengeségében rejlik. A szakmai elvek mentén működő háttér és a közös érdekképviselet hiánya az, ami a művészeket és az alkotói folyamatot valóban kiszolgáltatottá teszi. 

– Inkább Blake vagy Bosch világához hasonlítható a mai művészetfogyasztás? 

– A vizuális és információs zajban néha tényleg olyan az ember érzése, mintha egy Bosch-kép keretén belül rekedt volna. A valódi probléma talán az, hogy a művészet csupán egy a felkínált fogások közül, így nehéz versenyben maradnia a könnyen emészthető, pillanatnyi ingerekkel szemben. Ebben a környezetben a blake-i elmélyülés jóval nagyobb erőfeszítést igényel. 

– Mi a kortárs erdélyi képzőművészeti szcéna legnagyobb kihívása, amin át kell lépnie – mi hiányzik belőle igazán? 

– Erről a kérdésről akár vitaestet is lehetne tartani, de éppen a párbeszéd az, amire ritkán adódik közös fórum, ahol intézmények, alkotók, szakemberek tudnának építő jelleggel beszélgetni. Emellett pedig a képzőművészet alulreprezentáltsága más művészeti ágakkal szemben, úgy gondolom, szintén kihívást jelent az érintetteknek.

Zsidó Ferenc író, a Székelyföld folyóirat főszerkesztője

– Egy interjúban azt mondta: Székelyföld jellegzetes magyar régió, nem pedig egzotikum. Milyennek látja a környezetét, és milyennek akarja láttatni?

– A Székelyföld nyelvi, kulturális, lokális sajátosságai révén egyedi, de erre nem kell rájátszani, túllihegni, mert akkor önmaga paródiájává silányítjuk, akkor a székelységből székelykedés lesz. Minél markánsabb egy népcsoport, annál könnyebb skatulyázni, és a székely nagyon is markáns, ennek ellenére nem írható le néhány sztereotípiával. A székelység története – sem jelene – nem folyamatos dráma, de nem is anekdota. Legutóbbi regényemben, A fák magukhoz húzzák az esőt címűben a székely sokszínűséget, a változóban lévő, alapértékeit mégis őrző Székelyföldet igyekszem megmutatni. És mivel realista regényben gondolkodtam, nem átallottam a problémákról is szót ejteni – mert igen, azok is vannak.

– Ha már Székelyföldet említettem, kérdezem a folyóiratról is: sokszor elhangzik, hogy a szerkesztők szerint a lap küldetése úgy tükrözni a régió értékeit, hogy ne süppedjen bele a regionalitásba. Napjainkban melyek ezek az értékek? Változtak egyáltalán az elmúlt – közel – harminc évben?

– Igen, a Székelyföld folyóirat a harmincadik évfolyamánál tart, az alapelv azóta változatlan: olyan kulturális folyóiratot szerkeszteni, amelyik nem provinciális, amelynek híre, neve van szerte a Kárpát-medencében, amely ugyanakkor megjeleníti ennek a szűkebb régiónak az értékeit is, ezáltal ennek is „nagykövete”. Az irodalmi rovatban igyekszünk a legnyitottabbak, „legnemzetközibbek” lenni, a történelmi, néprajzi rovataink azonban kimondottan rólunk, a Székelyföld és a tágabb Erdély, illetve a csángóság realitásáról szólnak. Íróként, szerzőként, emberként a legfőbb értéknek azt tartom, hogy a székelységnek sikerül úgy őriznie tradícióit, hogy közben folyamatosan kitekint, hogy a hagyományosan jobboldali értékeket összebékíti a toleranciával, a nyitott, elfogadó gondolkodással. Ideális esetben ilyen a székely. Amikor pedig nem, akkor jönnek az írók, és görbe tükröt tartanak. Vagy jönnek a… – de ezt most inkább nem folytatom.

– Magyartanárként is dolgozik: az irodalmi oktatásban, nevelésben mit tart a legfontosabbnak?

– Amióta a Székelyföld főszerkesztője vagyok, csak fél normával tanítok, ezért már nem látok bele teljes mélységében az oktatás folyamataiba. Tanárként azonban mindig is azt tartottam legfontosabbnak, hogy valamicskét próbáljak átadni az irodalom élményszerűségéből. Hogy a magyaróra élvezetes, játékos legyen. Ha az irodalom elsősorban esztétikai élmény, az irodalomórának is élményt kell jelentenie. Egyik legjobb élmény, ha sikerül felébreszteni a diákokban rejlő kreativitást.

Gergely András, a Mátyás József Alkotótábor szervezője

– Évről évre vállalja a Mátyás József Alkotótábor szervezését: miért fontos önnek a képzőművészet, az alkotótábor?

– Egyrészt mert valamikor én magam is jártam a Művészeti Népiskolába, sőt, volt egy időszak, amikor festegettem is, de az élet aztán másfelé terelt, polgármester lettem. De világéletemben érdekelt a képzőművészet. Másrészt személyes jóbarátom volt Mátyás József: a rendszerváltás után ismertem meg, majd polgármester lettem, és egyszer azzal keresett fel, hogy szeretne hagyni valamit a szülőfalujának. Akkor adott jó néhány alkotást, és később még többet. A halála 2002-ben mindenkit váratlanul ért. Gondolkodtunk, hogyan állíthatnánk neki méltó emléket, és a Szent Márton Alapítvánnyal 2004-ben meg is rendeztük az első emléktábort.

– Gondolom, nem véletlenül használja az emléktábor kifejezést.

– Nem. Sok képzőművész esetében szembesültem azzal, hogy ha haláluk után senki sem gondozza az örökségüket, akkor hihetetlenül rövid idő alatt merül feledésbe a munkásságuk. Mátyás József esetében nem akartuk, hogy ez történjen. Van egy állandó kiállításunk a festményei­ből, és úgy nőnek fel nemzedékek, hogy látják, ismerik azokat a képeket. Emellett az évente megrendezett alkotótábor szellemi műhely, amely szintén az ő emlékét őrzi. A tábor szervezését én felvállaltam, és szeretném is csinálni, amíg tudom.

– A szervezéstől a művek rendezéséig, önnek melyik a kedvenc része a táborból?

– Minden percét örömmel élem meg. Viszont az utóbbi időben rám bízzák, hogy a tábor végén a kiállítóteremben én rakjam fel a képeket. Ezt egyedül, csendben szoktam tenni, és amikor az elkészült alkotásokból némi rendezgetés után nyilvánvalóvá válik az összhang, vagyis létrejön a kiállítás, az nagyon érdekes, katartikus pillanat.

– A községre és közösségre nézve milyen pozitív hozadékkal jár, hogy ilyen rendezvénnyel büszkélkedhet a település? 

– Tudom, hogy ma sok minden másra figyel a nagy többség, de ahol ilyen képzőművészeti anyag létezik, ott mindenki büszke kéne legyen. Hihetetlenül nagy érték a Mátyás József-hagyaték, meg az a több száz kortárs képzőművészeti alkotás is, amely a tizennyolc év alatt felhalmozódott. Vannak, akik értékelik és büszkék erre, de tennünk kell azért, hogy szélesebb körben is ismertté váljon ez a gyűjtemény. 

Dr. Szőcs Levente néprajzkutató, a Tarisznyás Márton Múzeum megbízott képviselője

– Az egyre gyorsuló információáradatban a kultúrafogyasztási szokások is változáson mennek át. Hogyan tud reagálni erre egy kisvárosi múzeum: milyen eszközei, lehetőségei vannak?

– Az információáradatban megragadunk egy-egy fontos mozzanatot, kimerevítünk pillanatokat, egy-egy témát kibontva arra késztetjük a kultúrafogyasztókat, hogy a nagy sodrásban néhány percre megálljanak, elidőzzenek, netán elmélyüljenek egy jól kidolgozott téma kapcsán. A gyergyói múzeumban jelenleg látható három kiállítás ezekre a gondolatokra helyezi a hangsúlyt. Az örmény származású Vákár család jeles tagjainak életét, munkásságát bemutató tárlatunk mellett a gyergyószentmiklósi születésű Fogarasy Mihály püspök életútja az egyházi és a világi szféra kapcsolatáról is ad információkat, állandó tárlatunk, a nemrég elhunyt dr. Jakab Gyula geológus ásvány- és kőzetgyűjteménye bizonyos értelemben egyedülálló az országban. A múzeumi háttérmunkában modern technikai felszerelésekkel, kutató- és rendszerező munkával folyamatosan rögzítjük az információkat, a múltban kutatva igyekszünk választ adni a jelen kérdéseire és előkészíteni a terepet a jövő számára, létrehozva egy olyan tudásbázist, amelyre az elkövetkező időszakokban építeni tudnak az utánunk jövő szakemberek, látogatók, az egész közösség.

– Hogyan lehet bevonzani, megszólítani a fiatalokat, gyermekeket, a jövő kultúra­fogyasztóit, milyen „receptje” van erre a múzeumnak?

– Ez jelen pillanatban a legnehezebb kérdés és a legnagyobb kihívás. A múzeumi szakma régóta figyeli a társadalmi változásokat, az egyén elszigetelődését, a kommunikációs eszközök térhódítását, és igyekszik olyan gyakorlatokat kidolgozni, melyek hozzásegíthetik a társadalmat a pozitív irány megtalálásához. Nekünk az a dolgunk, hogy ezeket a módszereket a helyi adottságokhoz adaptáljuk, illetve saját ötletekkel is előálljunk. Egy pozitív példa a gyergyói múzeum életében a tavaly meghirdetett önkéntestoborzás, melynek eredményeként létrejött a Tarisznyás Brigád. A legkülönfélébb tevékenységeinkben igyekszünk számukra elfoglaltságot nyújtani, segítünk szakmai tapasztalatokat szerezni, közösséget igyekszünk létrehozni, hasznos élményt nyújtani.