Talán sosem volt aktuálisabb a téma, hogy a legjobb ügyek is elfajulhatnak, és megosztáshoz, közösségen belüli feszültségekhez, agresszióhoz vezetnek. A Tomcsa Sándor Színház rendhagyó produkciója diákoknak ad lehetőséget arra, hogy egy interaktív játékon át megtapasztalhassák, hogy milyen, ha a dolgok rossz irányba fordulnak, de azt is, hogy lehet változtatni is a történeten. Avakáció előtti héten a Baczkamadarasi Kis Gergely Református Gimnázium egyik tizenegyedikes osztályába vitték el a Vérszirom című színházi nevelési előadást a Tomcsa Sándor Színház művészei. Miután a diákok is rábólintottak a külső személy – jómagam – részvételére, beülhettem a hátsó sorba, hogy végignézzem: mi fán terem ez a bizonyos színházi nevelési előadás. A tantermet kicsit átrendezték, és a rövid felvezető után, amely instrukciókat is tartalmazott, elindult a két és fél órás „utazás”, élesben bomlott ki előttem a történet, amelynek a diákok nemcsak nézői, hanem aktív alakítói voltak. A történet keretei Egy átlagos székelyföldi iskola tizedik osztályának beteg lesz az osztályfőnöke, és belép egy helyettesítő tanár, aki éppenséggel testnevelést oktat. Irányításával, ráhatására, de azért mégis közösen kitalálják, hogy az oszi támogatására, akinek komoly életmódváltásra lesz szüksége a gyógyuláshoz, mindannyian tesznek valamilyen személyes vállalást, az „együtt könnyebb” jelige alatt. Középpontba az egészséges életmód kerül, többnyire ennek megfelelően fogadják meg egyesek például, hogy egy héten csak kétszer esznek húst. Erős közösségi ügy lesz kialakulóban, még egyforma pólót is készíttetnek, hogy megmutassák: ők valami mást képviselnek. De meddig lehet elmenni egy ügy érdekében? Hol van a határ az ők és mi között? Az én és a mi között? Ki húzza meg a határokat? És mi lesz, ha borul a hatalmi egyensúly a közösségben? Ezek a kérdések kattogtak a fejemben, és lélegzetvisszafojtva vártam, hogy merre alakul a sztori. Bevonódás A diákoknak tehát egy teljesen életszerű történetbe kellett belehelyezkedniük, és ahogy teltek a percek, egyre inkább bevonódtak a játékba. A tanárt természetesen színész alakította (Fincziski Andrea), a többi színész (Bekő-Fóri Zenkő, Jakab Tamás, Lukács Emőke és Pál Attila) a diákok között ült diákként. Persze, ők mozgatták a szálakat, azaz egyfajta katalizátorként működtek a helyzetek kibontakozásában. Egy előre megbeszélt jelre időnként megállították a játékot, és mindannyian kiléptek a történetből, amikor a narrátor néhány érdekes megfigyelési szempontot villantott fel. Ugyanarra a jelre aztán ismét visszatértek a képzelt valóságba (egyébként minden diák más nevet is kapott), amely egyre félelmetesebbé vált: megjelentek az ügy harcos védelmezői, a besúgók és árulkodók, a konfliktusok, egyre feszültebb lett a légkör, és szemem előtt bomlott ki egy kirekesztés története. [caption id="attachment_152742" align="alignnone" width="2016"] Kibontakozóban egy kirekesztés története. Színház az iskolában[/caption] Nem született megoldás Egy drámai pillanatnál maradt abba a játék, gyakorlatilag nem lett vége a történetnek. A résztvevők kiléptek a szerepükből, és körbe ültek, hogy beszéljék át: mi zajlott itt az elmúlt két órában. Azt láttam, hogy sokakat mélyen megrázott, hogy igen, a jó ügyek is elfajulhatnak, hogy valami, ami nagyon pozitívan indult, negatívvá is válhat. Gyakran maga a közösség sem érti, hogy mi történik, csak valami megváltozik. Sokkot, rémületet, csalódást éreztek a diákok, félelmet, fenyegetettséget éltek meg. A színészek moderálásával zajló beszélgetésen lassan kirajzolódott, hogy többnyire az érdemi kommunikáció hibája avagy hiánya vezet el ezekhez a szituációkhoz, de az is, hogy nemcsak a hangadóknak, hanem mindenkinek – a legcsendesebbnek is – szerepe van ebben. Eljutottak odáig, hogy kimondták: a közösség is felelős azért, ha valakit bántanak, kirekesztenek, még akkor is, ha „csak” egyszerűen nem állunk ki a bántalmazott mellett, hanem hagyjuk, hogy történjenek a dolgok. De miért hagyjuk? Mikor vagyunk hibásak? Kit bánt, ha bántanak valakit? Mit tehetek én? Miért nem változtatok a dolgok menetén? Hogyan lehet fordítani ilyen esetekben? Ilyen és ehhez hasonló kérdések merültek fel, de a színészek nem vártak válaszokat, inkább a továbbgondolkodáshoz, az élmény feldolgozásához adtak támpontokat. Mi lett volna, ha? Szemlélőként is felkavaró volt az élmény, ugyanezt láttam néhány diákon is, miközben készülődtek haza. Volt, akik nagy hangon beszélgettek, volt, aki csendben indult el, láttam könnyes szemeket is. Biztos vagyok benne, hogy sokukban még sokáig dolgozott a „mi lett volna, ha” kérdés, és talán többekben is fájó élményeket hívott elő ez a tapasztalás. Az iskola elcsendesedett, a színészek a kellékeket pakolták össze, és Bekő-Fóri Zenkőt kérdeztem meg, hogy mi ennek a lényege. – A gondolatébresztés a célunk, egyáltalán nem az, hogy valamit helyettük megfogalmazzunk. Ugyanakkor valós tapasztalatszerzésre adunk lehetőséget egy védett környezetben: éljék meg ezeket a dolgokat, kavarja fel bennük az érzéseket a téma, de közben végig tudják, hogy ezért ez egy játék. Ez a történet most a kirekesztettségről, a jó ügyek elcsúszásáról, a felelősségvállalásról és a közösség erejéről szól – mondta. Igazából azt szeretnék az előadással, hogy azt vigyék haza a résztvevők, hogy igenis tud(ná)nak hatni egy szituációra, hogy az ne a negatív végkifejlet felé menjen. – Bár minden egyes alkalom más, a diákok valahogy mindig eljutnak oda, hogy megfogalmazzák: azzal, hogy én hallgatok, ugyanolyan bűnrészes vagyok egy bántalmazó helyzetben – fűzi hozzá Zenkő. A produkció többnyire egy kiragadott jelenet újrajátszásával zárul, amikor a résztvevők kipróbálhatják: másképp is lehet működni, és akkor megelőzhető a baj. Műsoron marad Egy társadalmi probléma iránti érzékenyítésnek, tudatosításnak egyik leghatékonyabb módja, ha saját élményt szerzünk, ha bele tudunk bújni a másik bőrébe, és megéljük, milyen lehet neki. Úgy vélem, hogy a Vérszirom a drámai hatás által képes olyan intenzív élményt nyújtani a fiataloknak, hogy jobban rálássanak a közösségek működésére, és jobban megértsék a maguk szerepét. Egyébként a produkció már a múlt évadban elkészült, de a járvány miatt igazából csak mostanában játsszák. A darab a Tomcsa Sándor Színház és a budapesti színházi neveléssel foglalkozó módszertani műhely, a Nyitott Kör közti együttműködésnek köszönhető, rendezője pedig Meszlényi-Bodnár Zoltán. A színházi nevelési előadáson egyszerre egyetlen osztály diákjai vehetnek részt, a saját osztálytermükben, tanítási időben. Mint megtudtuk, nagyon hosszú a várakozási lista, sok osztályfőnök jelezte, hogy szeretné az előadást meghívni, de szerencsére a Vérszirom jövőre is műsoron marad. Időközben egy másik színházi nevelési előadással is jelentkezett az udvarhelyi teátrum, amely az általános iskolák felső tagozatosait szólítja meg. A #kivagyok címet viselő produkció a szerelem, valamint önazonosság témakörét dolgozza fel.

Asztalos Ágnes