Nyolcvan éve, 1939. május 21-én született Csíksomlyón Bo­tár Gerő hegedűművész, a Pro Camera és a Concordia vonósnégyes volt tagja, aki mintegy negyven évig játszott a kolozsvári filharmóniában. A Kolozsváron élő művészt telefonon faggattam zenei pályájáról. – Csíksomlyón születtem, a templommal szemben, ahol régen szülészet volt, most tüdőgondozó, ha jól tudom. Édesapám, Botár Gergely csíktaplocai, édesanyám dálnoki Gaál Katalin háromszéki volt és 1939-ben éppen Csíkban laktak. Édesapám a csíkszeredai gimnáziumba járt érettségiig, és rokonságom apai ágról Csíktaplocán élt. Mint gyermekek minden télen és minden nyáron náluk vakációztunk az öcsémmel együtt. Már ők sem élnek, csak a leszármazottaik, akikkel sajnos már nem tartom a kapcsolatot, mert az ilyen távrokoni dolgok nem igazán működnek. – Mivel foglalkozott az édesapja? – Édesapám a MÁV-nál és később a CFR-nél volt tisztviselő. Belső forgalmi irányítással foglalkozott, akkor ezt így hívták. – A nagyszülei gazdálkodók voltak? Volt értelmiségi a családban? – Nem. Én annyit tudok, hogy apai nagyanyám Gyergyóból származott, és örmény volt. Nagyapámat nem ismertem. Korán elhalt. Volt egy testvére édesapámnak, akiről annyit tudtunk, hogy orosz fogságból három évig jött gyalogosan haza, két társával együtt. Nagy teljesítménynek tartottuk, és csodáltuk mindnyájan, gyermekekül. Csíksomlyóra sokat jártunk, mert ott lakott édesapám húga, a borvízforrás közelében. Aztán jött a háború, jöttek az áthelyezések a vasútnál, egy évig Brassóban laktunk, majd édesapámat Kolozsvárra helyezték, és azóta Kolozsváron élek. – Az édesanyja családjáról mit tud? – A dálnoki Gaál család nemesi család volt. Akadt köztük agrármérnök, aki Budapesten végzett, és visszajött Sepsiszentgyörgyre, de emlékszem egy gépészmérnökre, akit a Duna-csatornához hurcoltak, s szabadulása után a kolozsvári szemetesvállalatnál volt sofőr. Egész nap hordta a szemetet, aztán letusolt, felöltözött szépen elegánsan, és egy hármas-négyes baráti körrel – mind hasonló, régi vágású úriemberek –, elmentek a kolozsvári diákházba vacsorázni. Mi, filharmonisták gyakran oda jártunk, és mindig elnéztük ezeket az úriembereket… Nem tudtuk, hogy csak este lehetnek azok… Édesanyám egyébként tanítóképzőt végzett Székelyudvarhelyen. – Mikor kezdett hegedülni? – Hatodik osztályban kezdtem hegedülni, illetve akkor alakult a kolozsvári művészeti iskola. 1956-ban érettségiztem ugyanott, és szinte automatikusan következett az akadémia, ami abban az időben öt év volt. Hegedű szakon végeztem Zsurka Péter osztályában. Zsurka Péter nagy név volt abban az időben. A zeneakadémia elvégzése után nyolc évet játszottam a Román Opera zenekarában, majd versenyvizsgáztam a Filharmóniához – onnan mentem nyugdíjba. Összesen 47 évet hegedültem zenekarban. Ezzel párhuzamosan jöttek a sors által diktált helyzetek, például az akadémián tanítottam kamarazenét tizenkét évig. Egy rövid ideig a Marosvásárhelyi Filharmónia igazgatója is voltam, s egyszer csak arra ébredtem, hogy hetvenéves vagyok, gyorsan nyugdíjba kell vonulni. Azután még Váradra jártam tanítani négy évet a nagyobbik fiammal együtt, aki szintén zenész. No meg a rengeteg turné, a rengeteg koncert tarkította az életemet. Összesen három vonósnégyesnek voltam tagja, pontosabban három alapítású, de név szerint csak két vonósnégyesnek. Olyan ’66-67 körül, amikor átkerültem a Filharmóniához, megalakítottuk a Pro Camera vonósnégyest. Ezzel Csíkban is koncerteztünk, nem is egyszer. Volt egy franciaországi turnénk, ahol felajánlották mind a négyünknek, hogy maradjunk ott az operánál. Kettő közülünk azt mondta, hogy „hű, hát az nagyon jó!” Én pedig azt mondtam, hogy az én testvérem Vásárhelyen van orvosin, rögtön kidobják, és a családot meghurcolják… Szóval én voltam az, aki állandóan hazajöttem, nem tudom, miért. Most, hogy eltelt az életem, azt mondom, hogy egész másképp is alakulhatott volna, de a jó Isten így akarta, és így volt jól, ahogy volt. Miután a két kolléga kinn maradt, egy nagyon jó első hegedűs lányt, Line Ildikót kértünk fel a zeneakadémiáról, hogy jöjjön a vonósnégyesbe játszani. Elfogadta a meghívásunkat, és vele együtt a férje is, aki a Magyar Operánál volt koncertmester, hegedűs, de áttért a brácsára a vonósnégyes kedvéért. Nagyon jó csapatot alkottunk, ez volt a legjobb periódus, 12 évig tartott: francia turné, német turné, lemezek is voltak, van egy Artisjus-díjunk is, sok magyar kortárs zenét játszottunk… Egy adott pillanatban – azt hiszem, hogy politikai háttere is volt – 1989-ben Line Ildikó és a férje, Bányai Miklós kitelepedett Magyarországra. Rendkívül jó zenészek voltak. Miután ők elmentek, két csonka kvartett maradt a porondon, mert a marosvásárhelyi Concordia kvartettből is kint maradt Ágoston Bandi és Miklós András. Így voltunk mi ketten, Török Bélával Kolozsvárról, egy hegedűs s egy csellista, összeálltunk Márkos Alberttel és Olimpiu Moldovannal és Concordia név alatt folytattuk. Egészen tavalyig koncerteztünk templomban és különböző alkalmi felkérésekkor. A kamarazenélésnek köszönhetem, hogy felkértek, tanítsak az Akadémián és 12 éven keresztül tanítottam is. Közben, 1998-ben felhívtak Marosvásárhelyről, hogy pályázzam meg a Marosvásárhelyi Filharmónia üres igazgatói állását. A versenyvizsgát megnyertem, egy és fél évig igazgató voltam, de különböző politikai hátterek miatt, félreálltam. – Visszatért a kolozsvári Filharmóniához? – Igen, visszakaptam az állásomat, mert ez volt az egyezség. Én ott voltam az elsőhegedűs a második pultnál több tíz éven keresztül, és ugyanazt az állást kaptam vissza. Ez a rövid igazgatói kitérő, mondhatni, csak hab volt a tortán, vagy a cseresznyeszem a habon. Nagyon jó volt, mert nagyon komoly kapcsolataim voltak (és vannak most is) a karmesterekkel. Nagyon kemény évad jött össze Vásárhelyen, pedig azelőtt sápadozott a repertoár. Többek között volt növendékeim – köztük a György testvérek – eljöttek ingyen játszani. Szóval nagy lendülettel kezdtem, de politikai dolgokba nem vágtam bele. Azt mondtam, emelt fővel jöttem, és én ugyanígy távozom. Így is történt. De részletesebben erről nem szeretnék beszélni. – Úgy tudom, fiatalabb korában vezényelt is… – Igen. Nekem a jó Isten tálcán kínált számos lehetőséget, s ezeket én mind kipróbáltam. Diákkoromban alakítottunk egy kamarazenekart a Magyar Opera zenészeiből Arioso néven. Abban vezényeltem. Négy évig működött, és egészen jól, jó néhány fiatal szólista ott kezdte, Reinfeld Jánost, a vonósnégyes első hegedűsét beleértve. Nagyon jó időszak volt. Azután vezényeltem Vásárhelyen, Szatmáron és Nagyváradon. De ezek nem voltak nagyon profi dolgok. Amiket én kívülről tudtam és megtanultam, azokat egy koncerten eljátszottuk, nagyon szép volt, de csak kezdő karmester voltam… Mert akinek a hegedű van a kezében, az inkább hegedüljön. Mondom most, a mai fejemmel. Az én régi tanárom, Zsurka Péter mondta sokszor, hogy aki nem tud hegedülni, az menjen karmesternek. A brácsások pedig úgy tartották − mert olyan periódusa is volt Kolozsvárnak, – hogy aki nem jó brácsásnak, az legyen igazgató. Ilyen igazgató volt Guttman bácsi vagy Chiorean Mihai, az akadémia rektora, aki szintén brácsázott… De ezeknek mind így kellett lennie. Hálát adok a jó Istennek, ez így nagyon jó volt. – Az ön fiatalsága alatt még nagyon erős volt a kolozsvári magyarság. Most milyennek látja? – Én akkor úgy éreztem, hogy a lakosságnak majdnem fele magyar – később statisztikailag kimutatták, hogy nem volt fele. Azóta pusztulunk, sokan kihaltak, nagyon sokan elmentek – de a Székelyföldről nagyon sok diák jön és közülük sokan itt maradnak. Az akadémián főleg a vonósok között sok a székely − nagyon törekvő népség. Itt a Filharmóniában legalább tízen vannak, és Váradon legalább öten most is. Jönnek errefelé a székelyek… – A kolozsvári Filharmóniánál milyen volt a nemzetiségi megoszlás, amikor Ön odakerült? –1966-ban, amikor átjöttem a Filharmóniába, mi azonnal szerveztünk kvartettet és kamarazenekart. Mircea Cristescu volt a karmester, akit meghívtunk Bukarestből, és ő vezetett minket, ő vitt el először körbejárni Európát. Akkor még egyébként száz százalékban magyar volt a zenekar. Aztán telt az idő, meghaltak, kimaradtak, jöttek román kollégák, de azok is nagyon jók voltak. Csak amikor arra került sor, hogy a Kolozsvári Filharmónia 50 éves évfordulójára szerkesszünk egy kiadványt, azt mondta az akkori igazgatónő: „Ce vreți, dragă? Să se vadă câți unguri sunt?” [„Mit akarsz, drágám, hogy látszodjék hány magyar van?]. Végül ebből a gyerekes okból nem készült egy kis füzet sem az eltelt évekről. De ettől függetlenül, a zenekarban a kollégák között nem emlékszem nemzetiségi problémákra. – Most is zenél? – Két éve már nem. – Még magának sem, otthon? – Hát, csak úgy magamban, minek? Rengeteg felvétel van kvartettel is, szólódallammal is, amit meghallgathatok. Ha nagyon akarnám magamat propagálni, akkor a Kolozsvári Rádiónál is megtalálható csomó minden. Szóval, tulajdonképpen nincs értelme. Volt egy periódus az operában, amikor még mandolinon is játszottam. Amikor átjöttem a Filharmóniába, örvendtek, hogy tudok mandolinozni. Többek között volt két Mária-szimfónia, amihez szükség volt erre a tudásra, így ott is pengettem. Azt akarom mondani, hogy tulajdonképpen, amit elém tárt a sors, abba nagyjából belekóstoltam. Még zeneszerzéssel is foglalkoztam közben, két vonósnégyest írtam, meg valami dalokat, és most, évtizedek teltével felfedezem a szerzeményeimen a Kodály-hatást vagy a Schönberg-hatást… – Említette, hogy a Pro Camera vonósnégyessel, ötven évvel ezelőtt Csíkszeredában is felléptek. Azóta volt fellépése a szülővárosában? – Hát, nem emlékszem, hogy lett volna… – Mivel telnek a napjai, így 80 évesen? – Nagyon sok zenét hallgatok, olvasok. Besegítek a nagy fiamnak. Néha-néha egy-egy volt tanítványommal elbeszélgetek. Sétálok, kutyát sétáltatok. Egy csodálatos beagle-ünk van. Nem unatkozom. Egyébként az idő telik, a generációk váltják egymást, és mindig akad négy ember, aki kiválik a többiből és vonósnégyest alakít, vagy akad ezerből egy, aki szólista lesz, és megy minden tovább… Daczó Katalin