Csomafalva és Csíkszereda után Sepsiszentgyörgyön is bemutattuk a Hargita Népe alkotóműhelyében készült építészeti albumot, Köllő Miklós Mesélem a házam című kötetét. A könyvbemutatóhoz társult A csend építészete című kiállítás, amelyet Kovács Kázmér műépítész nyitott meg. A kötet tartalma és a bemutató helyszíne – a Kós Károly tervezte Keresztes-ház közötti összefüggésekről Sarány István beszélt. Méltóbb helyet nem is találhatott volna a szerző és sepsiszentgyörgyi barátai e könyv bemutatója és a kötet ürügyén rendezett kiállítás helyszínéül, mint a Keresztes-házat. Kós Károly korai munkáinak egyike, 1913-ban tervezte, alig egy évvel a Székely Nemzeti Múzeum emblematikus épületének elkészülte után. Nemrégiben bukkantam Incze Éva Hermeneutikai séta Sepsiszentgyörgyön című tanulmányára, amelyben a szerző leszögezi, hogy „Jelentős fejezetet képviselnek a sepsiszentgyörgyi építkezések történetében a Kós Károly által tervezett, a szecesszió magyaros irányzatába illeszkedő, a historikus építészet kritikájaként is felfogható középületek és magánrendelésre készült családi házak, melyek ma is maradéktalanul őrzik eredeti rendeltetésüket”. A jeles mester hazatelepedése után tervezett és megvalósított további sepsiszentgyörgyi épületek az előbb említettek filozófiáját követik, alkotójuk pedig arra törekedett, hogy kialakítsa az „önálló és nemzetien magyar, élő és természetes, szervesen a nemzet kultúréletébe kapcsolódott” műépítészetet. A szerző arra is felhívja a figyelmet, hogy „Kós szerint a modern ember modern szükségleteihez kell az építőnek alkalmazkodnia, kialakítva a maga szerkezeti és formakincsét, és »a régi történelmi stílusokból azt szabad és kell átvenni, átformálva az új szükségletekhez, amit a nemzetet alkotó nagy népközösség, a milliók a magukénak azokból elfogadnak«”, s azt is megjegyzi, hogy „A régi alapokból teremtett, a népművészeti elemeket és a kézművességet integráló, új, ’élő művészet’ szereti az anyagot, és ennek megfelelően a fát, a követ a maga természetességében igyekszik érvényesíteni.” Kós 1937-ben keltezett, Erdélyi építészet – magyar építészet című írásában a sajátosan magyar építészeti stílus megalkotásának fontossága mellett érvel, mondván „minden kultúra annyiban érték, amennyiben eltér a többitől; ha csak ugyanaz, mint a másik, akkor legfeljebb csak azt erősíti, de önmagában még nem jelent értéket.” A székely ház című tanulmányában tovább megy, hangsúlyozva: „az, amit ma székely háznak nevezünk, egyszerű folyománya csupán a múltak történésének, eredője mindazoknak a hatásoknak, ellenhatásoknak, amelyek a sors akaratából a székely földre és a székely népre az elmúlt időkben működtek, és amelyek együtt adhatták és adták azt az eredményt, amiről a székely nép művészetének legkifejezőbb eszközével: a székely házzal beszámolhat”. Már az írás bevezetőjében leszögezi, hogy „Minden nemzet nemzeti művészetét örök idők óta népének faji tulajdonságai, a környező nemzetek művészi kultúrája, valamint az elmúlt idők folyamán reá hatott különböző kulturális, civilizatorikus és gazdasági hatások predesztinálják”. Axiómaként rögzíti azt is, hogy a népművészet „nem más, mint állandó és minden alkalommal végső eredője nemzete művészeti kultúrájának. Ami azt is jelenti, ha a tételt megfordítjuk, hogy minden nemzeti művészetnek örök és fő fundamentuma népének művészete, melyből nemcsak mindig fő táplálékát nyerheti el, de amelyhez mindig vissza-vissza kell térnie új meg új megújhodásért, új meg új táplálékért, hogy megtarthassa nemzeti jellegét”. Végezetül pedig Kós eljut oda, hogy leszögezze: „a kultúrnemzetek népi kultúráját ma mindenekfelett az architektúra fejezi ki a legpregnánsabban”. A székely házat pedig „fontos”-nak, „sőt aktuális”-nak nevezik. De milyen ez a székely ház? Ismét Kós Károlyt idézem: „Külseje méltóságosan egyszerű, becsületes szerkezettel, kevésfajta anyaggal felépítve, cifrálkodás nélkül komoly; belseje színes, de nem rikító, vidám, de nem léha, gazdag, de nem hivalkodó. És mindenekelőtt magyar, sőt székely. Mint ahogyan a szász és román falusi embert első pillantásra meg tudjuk különböztetni székely földmíves társától, bár talán falvaik évszázadok óta szomszédok, mert viseletükön kívül arcuk, testtartásuk, sőt szemük járása ma is más és más, úgy különbözik a székely-magyar ház általában a román, avagy szász háztól. Különbözik egészen természetesen azért, mert a székely háznak székely az építője, díszítője, bútorozója és lakója, a maga különváló természetével, lelkével, fajtájával és – tradíciójával.” Köllő Miklós műépítész ebben a kötetében a saját székely házát meséli el. Azt a házat, amelyet a nagyszülőktől örökölt, s amelyet úgy alakított át, hogy megtartsa székely, hagyományos, a kultúrtájba illő jellegét, ugyanakkor lakói – az építész és családja – ne skanzenben éljék mindennapjaikat, hanem a 21. század emberének kényelmi igényei szerint, szükségleteit kielégítve. Mint a kötet fülszövege is írja, az alkotó „Szemléletében és munkájában szervesen ötvöződik a hagyományos a korszerűvel. Meggyőződése, hogy a lakóház – és minden épület – harmóniában kell álljon a környezettel, a székely kultúrtájjal. A hagyományőrzés viszont nem merev és nem öncélú: a hagyományos formák, anyagok a ma emberének a kényelmét, a kornak megfelelő életvitelét kell biztosítsák.” Mint ő maga vallja: „A hagyomány folyamatosan változik: ami ma innováció, az holnap tradíció. Az illeszkedés a fontos.” Ennek a személetnek a lenyomata ez a kötet. A néhai Kónya Ádám Kós Károly építőművészete kapcsán írta egyik, 1973-ban közölt tanulmányában: „Kós Károly egész műépítészeti tevékenysége, a már mások által körvonalazott körülmények következtében sem tudott általánosan kibontakozó irányzatot teremteni. A köz- és magánépületek korszerű, de egyben a konkrét tájhoz illő tervezését sürgető, fel-fellobbanó vélemények azonban elvileg az általa képviselt irányzat helyességét igazolják.” Ezt igazolja az itt látható kiállítás, és ezt példázza jelen kötet is. A hétfőn nyílt tárlat a Szent György Napok ideje alatt látogatható a Székely Mikó Kollégium szomszédságában található Keresztes-házban.