A vajdahunyadi ferences teológia létéről mintegy két évtizeddel ezelőtt szereztem tudomást, amikor az erdélyi ferences atyák kényszerlakhelyen eltöltött éveiről, az internáltság alatt végzett teológiai tanulmányairól készítettem interjúsorozatot az eseményeket megélt idős szerzetesekkel. Páran közülük még a vajdahunyadi ferences teológián kezdték meg tanulmányaikat és megérték az intézmény felszámolásának, a szerzetesi közösség szétzilálásának keserű pillanatait. A néhai szamosújvári Barna atya – P. Szalontai Barnabás – volt valamennyiük közül a legidősebb, ő még Hunyadon fejezte be tanulmányait 1949-ben, szentelésüket Péter és Pál napjára tűzték ki, de Márton Áron püspököt időközben letartóztatták, így Pacha Ágoston temesvári püspök szentelte fel. Hunyadról Radnára civil ruhában utaztak, „mert akkor ilyen nehéz világ járta”. Nehéz volt a teológián eltöltött időszak is, egyrészt „mert nemigen volt megalapozva”, másrészt pedig folyamatosan zaklatásnak voltak kitéve a szerzetesek, köztük a teológia tanárai és hallgatói is. „Már állandóan zavartak” – emlékezett az idős páter az ott töltött évekre. – Akkoriban kezdett kiépülni Vajdahunyad. A hatalom már 1947-től nem nézett jó szemmel bennünket, szüntelenül zavartak. Munkásruhát öltöttek magukra a szekusok vagy a rendőrök, és azzal jöttek, hogy bennünket elzavarjanak, hogy mi menjünk el, kérem, mi munkások nem nézhetjük, hogy egy ilyen nagy munkásvárosban ferences teológia legyen – elevenítette fel a történteket. – Így aztán negyvennyolcban ki akartak üríteni, de csak negyvenkilencben jöttünk el. Akkor lefeküdtünk a küszöbre, s azt mondtuk: Csak a testünkön keresztül! Csupán az erőszaknak engedve hagyták ott a tanintézményt. A rendhagyó körülményekre való tekintettel a tanulmányi időt egy évvel lerövidítették a rend és az intézmény elöljárói, a korábbi hat helyett öt évet végeztek a hallgatók. Korábban ötödéves korukban felszentelték a hallgatókat, de egy évet még studens paterként maradtak az intézményben, és a rend javára miséztek, az egy év teltén pedig jurisdictio vizsgát tettek. A csíksomlyói kolostorban élő és tevékenykedő Márk József atya elsőéves volt az intézmény felszámolásának idején. Úgy emlékezik, hogy az első évet úgy, ahogy – „kissé zavartak” – még el tudták végezni. – Lassan fejlődött a dolog, a szerzetesrendeket, ugye megszüntették, s a ferenceseket nem szüntették meg, abban a kategóriában nem voltak benne, mert csak a tanító rendeket szüntették meg, a miénk viszont lelkipásztorkodó rend – elevenítette fel a történteket. – És éppen ezért nem szüntették meg, viszont ’48-ban kezdődött egy nagy nyomás, aztán ’49-ben még inkább, hogy valamiképpen oszlassanak fel. Na, tehát ebben a korban voltunk mi. ’48–49-ben elvégeztem az első évet, második évet megkezdtük ’49 októberében. Aztán beteljesedett a végzet: Szent Andráskor a hatóság emberei a teológusokra törtek. József atya így emlékszik az eseményekre: – November 30-án… fegyveresen jöttek és ijesztgettek, és kidobtak a teológiáról. A tanáraink egy darabig vitatkoztak, hogy ránk nem vonatkozik a feloszlatás, ezek meg bizonyították, hogy nekik márpedig írásuk van, hogy feloszlatnak… Aztán szinte-szinte tettlegességre került a dolog, valósággal megfogtak és úgy vittek el. Barna atya szerint éppen az esti harangszókor törtek rájuk: – Pontosan az esti harangszókor egyszer csak megkaptuk a parancsot, hogy vonuljunk le az ebédlőbe. Lementünk. Akkor tizenöt teológus volt, abból öten voltunk felszentelve. Persze, ránk rontottak vagy hatvanan – hatvanan-százan, ki tudja, hányan voltak? Bennünket, akiket felszenteltek, egy sötét dubába raktak be az egyik öreg tanárunkkal. Ő azóta meghalt. Itáliai volt az atya, úgy hívták, hogy P. Gatti Kelemen. Kelemen atyát rakták csak úgy közénk. Annyira sötét volt! Hát szekusok voltak, kérem. Ronda volt maga a sofőr is. Állandóan így ment az úton, kanyarogva. A sötétben mi nem láthattuk egymást. Meg voltunk győződve, hogy ő valahol kiugrik, és bennünket, kérem szépen, egy szakadékba belök. Úgyhogy hol összeütöttük a fejünket, hol leestünk. Itt oldalt voltak a padok, ott ültünk kétoldalt hatan, teljesen sötétben – számolt be a borzalmakról. – Na, aztán két óra után, úgy három óra körül megálltunk Gyulafehérvárt, és ott letettek a püspökség udvarán. Azt mondták, na, aztán a püspök csináljon veletek azt, amit tud. Mármint a helyettese, mert akkor Boga Alajos volt, az a nagy kövér bácsi, ő volt a vikárius, és ő volt akkor a püspökhelyettes. Így történt a mi odavitelünk. A hunyadi teológia múltjáról nagyon kevés feljegyzést találtam, végül Fr. Orbán Szabolcs, az erdélyi ferences rendtartomány elöljárója küldött érdeklődésemre pár, a témára vonatkozó dokumentumot. Egyikük a Fr. Albert Leánder által jegyzett egyháztörténelem szakdolgozat, amelyet szegedi főiskolai évei alatt készített 1997-ben A vajdahunyadi ferences templom és kolostor története 1882–1951 között címmel. A kolostor felszámolásának pillanatát így örökíti meg Leánder testvér: „1949. november 29-én este mintegy ötven milicista lepte el a kolostort. Azon a címen hoztak a kolostor ellen felszólító levelet, hogy az jótékonysági intézmény, mert portája előtt mindennap négy-öt szegény kapott egy-egy tányér levest. A szerzetesek tiltakoztak a törvénytelen rendelkezés ellen, veszekedtek este hattól tízig, amikor aztán a milicisták karhatalommal véget vetve az egész vitának, a klerikusokat és a papnövendékeket teherautóra rakták, és bevitték őket Piskire. Vonatra ültették őket, hogy menjen mindenki haza. Négy páter maradt Vajdahunyadon. Közülük egyet önkényesen kineveztek plébánosnak. P. Valériánt, a házfőnököt Govásdiára, P. Dánielt Telekre, Szálvátor atyát pedig Királybányára internálták. Maga a kultuszinspektor, aki végrehajtatta ezt a feloszlatást, mondta nekik, hogy ne hivatkozzanak se pápára, se püspökre, senkire, mert ő itt a püspök, a pápa, a minden. Ilyen szellemben történt a kolostor feloszlatása.” Forró napsütésben bandukoltam le a hunyadi várból a kéttornyú ferences templomig. Könnyű volt betájolni, mert tornyai messze látszottak, bajba csak akkor kerültem, amikor a közelébe értem, és a többi épület eltakarta a szemem elől. Az utcán érdeklődtem egy nőtől, románul igazított útba, megmutatva, hogy nem kell sokat keresgélnem, a templom a sarkon túl van. Lévén, hogy telefonon bejelentkeztem, Szabó Ákos főtisztelendő már várt rám a hajdani kolostor földszintjén található kis irodában, ennyit birtokol az egyház a templommal egybeépült hatalmas épületből, amelyben hajdanán rendház, teológiai intézet és iskola működött. Lévén, hogy a ferencesek már nem tudják belakni valamennyi kolostorukat és ellátni a plébániai teendőket valamennyi, hosszú éveken, évszázadokon át általuk adminisztrált helyeken, a hunyadi templomot és híveit a gyulafehérvári érsekségre bízták, 2006 óta Szabó Ákos egyházmegyés pap teljesít szolgálatot a sok viszontagságot és megpróbáltatást megélt közösségben. – Itt minden a ferencesek tulajdona, én vagyok egyedül az egyházmegye tulajdona – világít rá érzékletesen Szabó Ákos arra, hogy mit jelent az egyházmegyei adminisztráció a ferences tulajdon felett. Sajnos, a kolostort nem kapták vissza a ferences atyák, ugyanis 1948-ban, az iskolák államosításakor az épület földszintjén működő népiskola helyére – két osztályterembe és a díszterembe – a bányaigazgatóság költözött, rá egy évre a teológiát is megszüntették, és a szerzeteseket kitelepítették. Leánder testvér dolgozata szerint az épületet nem államosították, egyszerűen birtokba vették a hatóságok. A plébános sorolta, milyen rendeltetése volt az idők folyamán az épületnek: – A rendház, ami gyakorlatilag rá van építve a templomtestre s nagyon szép épület most is, az első időben a vasgyárnak volt az egyik irodaháza, utána átadták a kórháznak, a kórház átadta az egyetemnek, az új rendszerben is itt működik az almérnöki egyetem. Bár gyakorlatilag most már csak irodahelyiségek vannak itt és lomtár – jegyezte meg. Hozzáfűzte, hogy a jelenlegi politikai helyzetben esélyt sem lát arra, hogy az épületet visszakapja a rend, az egyház. – S nem is merünk reménykedni, még csak virtuálisan sem, mert ebben az órában a kormány nem ír alá semmilyen visszaigénylést – utalt a marosvásárhelyi katolikus iskola körüli történésekre, illetve a sepsiszentgyörgyi Székely Mikó Kollégium újraállamosítására. Tehát a zárdába – a benne működő általános iskola államosítása után – a vasgyár irodáinak egy része költözött. De nem ez volt az első esete a zárdának a vasművekkel. [caption id="attachment_68136" align="aligncenter" width="1000"] Ádám Gyula illusztrációi[/caption] A feljegyzések szerint a térségben vasgyártás már a 17. században volt, Hunyadtól nem messze, Csernabányán a vasmű 490 mázsa nyersvasat és 66 mázsa ekevasat állított elő1699-ben. Hunyadon 1782-ben kezdett működni a Szent Péter-hegy aljában a vasmanufaktúra, amelyet 1880-ban számoltak fel, időközben más helyszínen szervezték újra a vasgyártást, a század második felére Vajdahunyad kohászati központ lett. Rövid idő alatt öt nagyolvasztó épült, drótkötélpályán szállították a nyersanyagot, a termék értékesítésének megkönnyítésére megépítették a Vajdahunyad–Piski vasútvonalat. A vasgyár terjeszkedésének útját állta a ferences templom és kolostor, valamint a katolikus temető. Dr. P. Boros Fortunát, a rend jeles történésze Az erdélyi ferencrendiek című, 1927-ben megjelent munkájában írja: „Vajdahunyadon a vasgyár terjeszkedése lehetetlenné tette a további ottmaradást és új elhelyezkedésről kellett gondoskodni. A rendtartománynak most alkalma nyílt egy új, a követelményeknek mindenben megfelelő nevelőintézet építésére a kolostor keretein belül. 1910-ben ezen reményben tették le a kolostor és templom alapkövét a város ellenkező oldalán a rendtartomány tanácsának jelenlétében. A templom szentelését 1912. év pünkösd napján tartották meg. A kolostor tervezete és építésében hiányzik a szakképzettség s éppen nem mondható sikerültnek.” Leánder testvér a már idézett szakdolgozatában gazdagon adatolva ecseteli a régi templom és zárda eladásának, valamint az új épületegyüttes emelésének körülményeit. Beszámol arról, hogy az 1860-as években a kormányzat elhatározta, a govasdiai vasüzem telephelyét helyszűke miatt Vajdahunyadra költözteti. Az új üzem tervrajzain a hunyadi ferencesek birtokának „felső galambos” része is szerepel, mint alkalmas helyszín. „Az ügy elhúzódott egészen 1881-ig, amikor a miniszteri tanácsos kimondta a gyár felállításának szükségességét”, ám az új tervekben már más helyszín szerepelt, az ugyancsak a ferencesek birtokában lévő „alsó galambos” rész. A dolgozat szerint „Ezekben az években a tartományfőnök Simon Jukundián, a zárdafőnök pedig Elekes Lőrinc volt. Az 1882. július 18-án közzétett egyezmény alapján 39 hold földet adott át a zárda a királyi vasgyárnak és ugyanennyit kapott meg máshol, ezenkívül a szerződésben az áll, hogy a királyi vasgyárnak kell vállalnia az átíratási költségeket.” Szeptemberben az állami kincstár elkezdte az építkezést, de nem tartották magukat az előzetes megegyezéshez, miszerint csak a termény betakarítása után vágják ki a birtokon lévő gyümölcsfákat, s a munkát a szilvafák kivágásával kezdték. A házfőnök tiltakozott, s a rendet 150 forinttal kárpótolták. „Az építkezések nagyon gyorsan folytak. Már ebben az évben három olvasztókemence alapját kiöntötték és ezek mellé épült az öntőcsarnok és a szénpajta is – írja Leánder testvér szakdolgozatában. – Az állami vasgyár építésére kiküldött hivatalnokoknak nem tudtak szállást biztosítani, ezért megkérték a zárdafőnököt, hogy a használatlan szobákat adja bérbe. A bérlők 1882. augusztus 1-től 1884. augusztus 1-ig bérbe vették a zárdát, ahol amúgy is csak három ferences atya működött. A bérbeadásról szóló szerződésben 1800 forintról állapodtak meg. Ebből az összegből 800 forint arra kellett, hogy a szobákat felújítsák (már lakhatatlan állapotban voltak), és az ablakokat is kicserélték. 1885-ben a vasgyári hivatal saját épületet épített és felmondta a bérletet, ami nagy kárt okozott a rendháznak.” A vasmű azonban tovább terjeszkedett, újabb birtokokat vásároltak, többek között a ferencesektől is. „A hívek szempontjából ez nagyon rossz, mert a gyár területén keresztül kellett a templomba menni, ezért ebben az időben a hívek száma is megcsappant” – jegyzi meg a szakdolgozat szerzője. A továbbiakban beszámol arról, hogy „a vasgyárban 1902-ben egy rettenetes katasztrófa következett be: fölrobbant egy gáztartó-léghevítő. Ez egy óriási földrengésszerű morajt idézett elő, úgyhogy a gyár épületének, a zárdának és a templomnak jórészt minden ablakát beverte. Áldozatul esett öt férfi, akik a robbanó alkalmatosság fölött hivatalos munkájukat végezték. Hasonló eset történt december 23-án is, amikor egy másik robbanás alkalmával a kemencéből tömérdek láva ömlött ki és megégetett kilenc embert. Karácsony napján is újra robbanás történt.” 1903-ban felvetődött egy új templom építésének szükségessége. Ennek költségeit vállalta a vasmű, de a zárdaépítésre már nem vállalkozott. Végül a központi kormányzat húzta át a tervet. „Mióta a vasgyár a zárda közelébe került, folytonos nyugtalanságnak és veszélynek volt kitéve a zárda, az ott lakó testvérek és a templomba járó hívők egyaránt. Így csak magukat nagy veszélyeknek kitéve tudtak a templomba elmenni. Általánossá vált az az óhaj, hogy alkalmasabb helyre költözve teljesítsék hivatásukat” – hangsúlyozta Leánder testvér. Mint írja, megtalálták az új templom és zárda építésére alkalmas helyet: Strauss Adolf vendéglője és a hozzá tartozó kert éppen eladó volt, fekvése pedig alkalmasnak mutatkozott az építkezésre. P. György József házfőnök „azon fáradozott, hogy ezt megszerezze”, közben felajánlotta a minisztériumnak megvételre a templomot és a zárdát. Leánder testvér idézi a házfőnök indokait is: „A zárdánkat és templomunkat fenntartani nagyon sok költségbe kerül. Az 1902-es többszöri robbanás, a gyár folytonos működése mintegy lassú földrengést okoz, mely miatt templomunk és zárdánknak gyár felőli szöglete megrepedt, a gőzgép által előidézett levegőnyomás pedig pl. még a jóval továbbeső vasútállomás épülete ajtaját és ablakait is rezegteti. Mit mondjunk akkor az alig 100 méterre fekvő templom és zárda ablakairól? Zárdánknak a gyár felőli részén a földszinti és emeleti szobákat folytonos zaj és buffogás miatt használni lehetetlen. Templomunkat (külsejét nem is említve) gyakran kell festeni, mert a sok füst miatt csakhamar fekete lesz és inkább valami gyárhelyiséghez hasonlít. Oltáraink füstösek, kormosak, templomi ruháinkat mosni és újakra kicserélni gyakrabban kell, mint más helyeken, ami rengeteg költséget emészt. Orgonánk a sok füst, korom, por miatt már használhatatlanná vált. Ősidőktől fogva mi végeztük a lelkészi teendőket, más kath. templom hiányában a hívőknek a zárdatemplomban kell ájtatosságokat végezni, mi pedig híveinktől teljesen el vagyunk szigetelve… Ez az oka annak, hogy habár 2500-ra tehető híveinknek száma, vasárnaponként alig jön 80–100 hívő templomba.” Az 1909. esztendő első napján Strauss Adolf és P. György József megkötötte a vásárt, a rend tulajdonába került két hold, hatvankét négyszögöl terület a rajta lévő épületekkel és azok tartozékaival. „Ennek a kialkudott ára 130 000 korona volt, amit 1909. január 15-ig kellett fizetni. A házfőnök, P. György József a provinciálistól kapott engedély alapján különböző kölcsönöket vett fel ennek az összegnek a kifizetésére” – írja Leánder testvér, majd így folytatja: „1909. április 8-án a zárdát és a templomot a telkekkel együtt felajánlják a vasgyárnak eladásra, 607 ezer koronát vártak az egészért, de a gyár csak 370 ezer koronát volt hajlandó fizetni. Ez szinte meghiúsította a ferencesek tervét, hogy új templomot és zárdát építsenek, mert nem számítottak arra, hogy csak ilyen keveset fizet a gyár.” A következő esztendőben mégis hozzáláttak a templom és a zárda építéséhez, de a munka nem az elképzelések szerint haladt, így az 1911. augusztus 20-ra, Szent Istvánnak, a provincia védőszentjének ünnepére tervezett avatást el kellett napolni. A jeles eseményre 1912 pünkösdjéig kellett várni. A templomszentelést Fetser Antal címzetes püspök, a nagyváradi püspökséget kormányzó káptalani helynök (későbbi győri megyéspüspök) végezte az időközben megbetegedett gróf Mailáth Gusztáv Károly erdélyi püspök helyett. De nemcsak az építkezéssel volt gond, hanem a templom berendezésével is, az már idézett dolgozatban olvasni, hogy „A templomban szükséges asztalosmunkát az aradi »Czeiler és Szatmáry asztalosárúgyár« vállalta. Ősszel a templom és a zárda asztalosmunkával való felszerelése elkezdődött, és egész télen dolgoztak. A cég a munkálatokat tavaszra befejezte. A szerződésben kikötött feltételeknek általánosságban megfeleltek, de a kifogástalan megmunkáláshoz »sok szó fért«”. A színes üvegablakokat a cseh Schlein Richárd készítette, az oltárok az osztrák J. B. Purger munkái. A régi templom harangjait megtartották, ezeket Novotny Antal temesvári harangöntő szerelte fel az új templom tornyaiba, melléjük került egy új nagyharang. Mint már idéztük, dr. P. Benedek Fidél már 1927-ben megjegyezte, hogy a templom és a kolostor „építésében hiányzik a szakképzettség s éppen nem mondható sikerültnek”, s ezt bizonyítja az a tény, hogy a templom felszentelésének 100 éves évfordulójára Szabó Ákos plébános nagy anyagi erőfeszítést igénylő munkával kellett megerősítse a megfelelő alappal nem rendelkező, helyenként süllyedő épületet. – Tehát öt éve volt a százéves jubileum. Annak örömére sikerült egy kicsit új köntösbe öltöztetnünk templomunkat… – számolt be szerényen a plébános. – Úgy hozta a Gondviselés… S elmesélte, hogy az alap megsüllyedt, „úgy elmozdult a templom, hogy az ablakkövek elfordultak, egy araszra is”. – Ezelőtt hat évvel, mikor kijöttek a statikusok, azt mondták, ha záros határidőn belül nem erősítjük meg az épületet, kénytelenek lesznek bezáratni – elevenítette fel a történteket, hozzáfűzve: – Na, ezt jónak mondták! Nekiálltam… A munkához való viszonyáról, indítékairól is szólt: – Mikor a püspök úr valahová elhelyez, akkor engem oda tesz szívvel-lélekkel, eszemmel, erőmmel. Mindennel. Nem azt mondja, hogy kezed-lábad megkötve, te csak szónokolj, prédikálj, hanem azt, hogy te végezd ott a dolgod. S akkor én csinálom. Főleg, hogy van bennem egy kicsi túlpörgés, ami nem rossz, mert én nem magamért csinálom, hanem az egyházért, s ez a tudat még ad nekem egy löketet. Nem magamért csinálom… A nagy munkához szükséges pénzt pedig mindig előteremti valahonnan. Ha kell, adományokat gyűjt, ha kell, pályázik. Elmondta, hogy a rendszerváltás után, míg a ferencesek adminisztrálták a plébániát, nem éltek a pályázati lehetőségekkel. Idősek voltak és szerények. – Azt mondták: szegények vagyunk, s úgysem… Ez valahogy nekik jól is állott. Én viszont az egyházmegyés papi életből vagyok, s láttam, hogy mindent ki kell harcolni, menni kell, döngetni, rúgni az ajtót, a projekttel és a pecséttel ott kell állni, csinálni, mert másképp nem lesz semmi, marad minden úgy, ahogy volt – jegyezte meg. S a harcnak, menésnek, döngetésnek, ajtórúgásnak meg is lett az eredménye, mert az épület újból biztonságos: – Aláástak mindenütt, több tonna betont öntöttek a falak alá, az egész szentély újra van betonozva. Két és fél métert szakaszonként alája mentek, s a betonköbméterek úgy fogytak, hogy nem is látszott. Úgy volt, hogy egy méter, s két méter sánc… – vázolta a féléves munka menetét. – Másként nem lehetett megcsinálni. De megcsináltuk! S a templomjavításról szóló szűkszavú beszámolót megtoldotta egy szorosan kapcsoló történettel. A templomba járók között egy ideje feltűnt egy addig ismeretlen férfi. Idővel kiderült, hogy görögkeleti vallású. A plébános próbálta kipuhatolózni, hogy mi szél hozta a katolikus templomba, mire azt a választ kapta, hogy ne kérdezősködjön, atya, egyszerűen tetszik, jól érzem itt magam. – Egy pécsi Angster-orgona van a templomunkban, nemrégiben javításra szorult. Lehívtam egy kolozsvári szakembert, hogy becsülje fel, mennyibe kerülhet a hangszer javítása. S mondott egy jelentős összeget, 15 ezer euró – ha jól emlékszem. Az ortodox vállalkozó kérdezte, mennyibe kerül, majd azt mondta: lasă, părinte, că plătesc eu (hagyja, atya, én kifizetem). Ennyi volt. Így javították meg az orgonát, pedig tervbe se vettem, mert van elég egyéb javítanivaló, sok minden düledezik, omlik… A vajdahunyadi és környékbeli katolikus közösség az idők folyamán számtalan megpróbáltatást élt meg. A település első írásos említése 1265-ből való, 1307-ből van dokumentum arra, hogy Ilyés kanonok volt Hunyad főesperese, 1332-ben plébániatemploma volt. Hunyadi János, a marosszentimrei csatában aratott győzelem emlékére 1442-ben kolostort és templomot építtet az Ágoston-rendiek számára, de csak fia, Mátyás király fejezte be, engedélyt szerezve II. Pál pápától, hogy a ferenceseknek adhassa, a ferencesek 1465-ben telepedtek meg itt. 1533-ban leégett a templom és a kolostor, 1552-ben, a reformáció idején a szerzeteseket is elűzték. „A katolikus élet újra feléled 1710-ben, amikor a várba kerül várkáplánnak Schrimer János bajor ferences, aki ugyanakkor kijárta, hogy gróf Steinville István, Erdély katonai főparancsnoka visszaadja a ferenceseknek a romokban heverő kolostort és templomot – írja már idézett dolgozatában Leánder testvér. – Az első ferences, aki itt megtelepedett, Schmidt Kapisztrán, egy katona páter 1710. június 10-én, pünkösd szombatján kitakarította a torony alatt lévő oltárt és székeket helyezett oda. Így aztán pünkösd ünnepén a katolikusok nagy örömére, az ott állomásozó muskétás katonák jelenlétében szentmisét mondott és szentbeszédet tartott hosszú idő után először.” Aztán a szerzetesek fokozatosan rendbe szedték az újból birtokba vett templomot és kolostort, s visszaszerezték elorzott birtokaikat is. 1715-re elkészült az újjáépített templom, de jóval kisebb volt, mint a Hunyadiak által emelt elődje. 1812-ben azonban újjá kellett építeni a templomot, de ez az épület csak 1866-ig állt, 1881-ben a szerzet költségén újabb templomot emelnek, ezt adták el alig harminc év múlva a vasgyárnak és építették fel a jelenlegi templomot. A barátok azonban nemcsak Vajdahunyad katolikus híveit látták el, hanem a környék katolikusait is kiszolgálták. „A munkatér így nagy volt – írja Leánder testvér. – Állandó szolgálatot teljesítettek Déván, Tresztián, a Hunyad környéki vasöntödénél, Ósebeshelyen, báró Bornemissza Ignácznál, a gróf Bethlen családnál, Nagyhalmágyon és más helyeken, 1717 és 1911 között. Ebben az időszakban 82 ferences szerzetest temettek Vajdahunyadon. Ez időben a várban is káplánkodtak, ahol minden vasárnap 9 órakor mondtak szentmisét egészen 1854-ig, amikor tűzvész keletkezett és a várkastély lakatlanná vált.” A vasgyár terjeszkedésével egy időben nőtt a település lakosainak száma, így a katolikus közösség lélekszáma is növekedett. Jelentős növekedést hozott a bukovinai csángók 1892 tavaszán való letelepítése, ez alkalommal 22 családdal gyarapodott a közösség, 1909-ben mintegy 2500-ra becsülte a kolostor elöljárója a hívek számát. Az új templom megépítése után nem sokkal kitört a Nagy Háború. „A nehézségek mindig jobban megvilágítják egy közösségnek az árny- és fényoldalait. Ez történt a hunyadi plébánia közösségében is. A háború okozta iszonyatos megpróbáltatások növelték a hívőkben a vallásos érzületet. Nagyon sokan magukba szálltak, a reménytelen helyzetben Istenhez fordultak. Szentmisét mondattak a harcba vonult családtagokért, ebben látván egyedüli reményüket. Ez volt az egyetlen, amit még meg tudtak értük tenni. Ezek a hívők szorgalmasan látogatták a templomot, és részt vettek a hadsegélyező egyletek akcióiban, ők maguk is törekedtek aktívan mindenben segíteni” – állapítja meg dolgozatában Leánder atya, ugyanakkor megjegyzi, idézve a Historia Domus bejegyzéseit: „De voltak árnyoldalak is: »Amennyiben sok itthon maradott feleség elhagyva az erkölcs útját a romlás lejtőjére tévedt, sok nő nem törődve Istennel léha, haszontalan, felületes, erkölcstelen, piszkos életet kezdett.«”. A fiatalok tehát bevonultak katonának, s ezt a vérveszteséget tetézte 1917-ben az általános menekülés, ráadásul „1918-ban a háború okozta károk mellé felbukkannak a »demokrata, aljas lelkületű agitátorok«, akik lázító beszédjükkel feltüzelték hallgatóikat mindazok ellen, ami becsületes és szép. A ferencesek síkraszálltak ellenük, szociális kurzusok és tanítások tartásával igyekeztek rámutatni a szélsőséges demokratizmus hibáira, beteges kinövéseire” – írja Leánder testvér a Historia Domust idézve. A háború – és az impériumváltás – után újabb megpróbáltatások érik a közösséget. A háztörténet szerint „vannak templomlátogató becsületes hívek is, de fájdalom, az iparososztály nagyobb része haszontalan kommunista érzelművé vedlett és nem törődik a vallással. Templomkerülővé, kocsmalátogatóvá lett.” Ráadásul spanyolnátha söpört végig a településen, 56 áldozatot szedve. Az új, román hatóságok a vallás gyakorlásába is próbáltak beleszólni, ezt tetézte 1920 júliusában a hűségeskü követelése. Leánder testvér szerint: „Itt is, mint Erdély többi részén, kimondták a megmásíthatatlan »nem«-et. Ennek folytán megszűnt a megélhetési lehetőség, és megkezdődött a készülődés, a pakolás. A város intelligenciája nemsokára elhagyta a várost, és megindult az ismeretlen jövő felé Magyarországra, ahol szintén gondokkal teli élet várta őket, de legalább testvérek között lehettek. Így a ferencesekre az egyre inkább kommunista érzelmű munkásréteg lelki gondozása hárult.” Az 1930-as években rohamosan fejlődött a vasmű, újabb és újabb betelepülők kerestek itt munkát, megélhetést. Köztük nagyon sokan voltak a katolikusok, de a bécsi döntést követően mintegy 400 katolikus hagyta el a közösséget, Észak-Erdélyben vagy Magyarországon keresve boldogulását. A Szabolcs atyától kapott Historia Domus-másolatban olvasható a következő bejegyzés: „1940. augusztus 30-ikát gyászkeretbe foglalhatjuk. A bécsi döntés az erdélyi egyházmegyét két részre osztva, a felsőt visszaítélte az egykor elszakított Magyarországnak, a másik visszamaradt terület lakosai részben saját elhatározásukból kifolyólag, részben a nem törvényes áthelyezés következtében tömegesen hagyták el egyházközségünket. A jobb, buzgóbb és áldozatosabb híveinket elveszítettük. Több mint négyszáz katolikus hívővel apadt egyházközségünk létszáma. Főképpen a fiatalok mentek el. Így az egy évvel előbb megalakult Kolping-egyletből csupán két tag maradt meg. Nem volt más hátra, minthogy az egyletet tag hiányában feloszlassuk, illetve bezárjuk.” 1945-ben újabb érvágás következett. A Historia Domus bejegyzése erről így számol be: „1945. január 16-án reggelre virradólag a rendőrségi közegek katonai segítséggel összeszedték a német pártba beírt tagokat s 16. évtől 30-ig a nőket, illetve 45 évig a férfiakat, s kivitték Oroszországba a lerombolt városok újjáépítésére. Sok családi életet szakított ketté ez az intézkedés. Volt család, ahol a gyermekek szülők nélkül maradtak, máshol a gyermekeket vitték el szülők nélkül, hol pedig szülőt és gyermeket. Többnyire mind római katolikusok voltak. Ez alkalommal az egyházközség 100-110 római katolikus hívőjét veszítette el. Ez a második nagy érvágás még jobban meggyengítette az egyházközséget, és népesség szempontjából nagyon megcsappant a katolikusok létszáma.” Egy későbbi bejegyzés kommentár nélkül sorolja fel az 1945. október 6-án és 1946. március 10-én Magyarországra költözöttek névsorát. A jegyzékben 33 család szerepel, összesen 137 családtaggal. Azaz röpke öt esztendő alatt mintegy hétszázzal csökkent a katolikus közösség lélekszáma. – Vajdahunyadon 1755 család van jelenleg nyilvántartásunkban – ismerteti a mai állapotokat Szabó Ákos plébános. – S akkor feltevődik a legnehezebb kérdés, amire elég kellemetlen és nehéz válaszolni itt Hunyadon, az, hogy ebből hány magyar és hány román. Szavaiból kiderül, hogy erre nem lehet egyértelmű választ adni. Mint mondja, a múlt század ötvenes-hatvanas éveiben „Kovászna, Hargita és Maros megyéből sok embert behoztak ide az új világ, az új élet reményében, munkát és lakást adtak itt nekik, s akkor ők gyakorlatilag ott is hagyták az életüket, s jöttek egy új életbe”. A Székelyföldről érkezettek az első években még egymás között házasodtak, az utóbbi 30-40 esztendőben azonban a vegyes házasság vált jellemzővé. Szavai mintegy igazolták korábbi Zsil-völgyi, majd temesvári tapasztalataimat, miszerint a székelyek hamarabb feladják identitásukat, ha idegen közegbe kerülnek, mielőbb ahhoz akarnak hasonulni, nincs meg bennük az a fajta együttélési kultúra, ami a szórványban élő magyarok sajátja, s amely az idegen kultúra ölelésében/szorításában is képes volt megtartani őket magyarságukban. – A vegyes házasságban született gyermekek még magyar nevűek, de már nem beszélnek magyarul – mondja a plébános, megjegyzi azonban, hogy bár ritkán, de ellenpélda is van. Visszatérve a nyelvi megoszlás kérdésére, bizonytalanul jelenti ki, hogy „a híveknek legalább fele beszél magyarul, s fele, aki nem ért magyarul”. – A miséket is úgy tartjuk, hogy mindkét fél legyen kielégítve – fűzi hozzá. Szabó Ákos baróti születésű, Gyulafehérváron végezte teológiai tanulmányait, ott is szentelték pappá 1995-ben. Felszentelése után három évig Kézdivásárhelyen, majd 1998-tól 2006-ig, Vajdahunyadra való helyezéséig az ugyancsak háromszéki Miklósváron szolgált. Arra voltam kíváncsi, hogy miben különbözik a tömbmagyarság körében és a szórványban végzett pasztorációs tevékenység? – Nehéz erről nekem beszélni… – mondja, de nem tér ki a válasz elől. – Naponta közelharcot kell vívjak. Az, aki beleszületik ebbe a helyzetbe, az ilyen mentalitásba, annak könnyebb megemészteni. Nekem nehéz… A román nyelvet elsajátítottam, azzal nincs bajom, szolgálok szívesen, s örvendek is, csak hát itt nem úgy születnek a magyarok, mint nálunk. Nem azokkal a versekkel, dallamokkal, énekekkel, mesékkel… Nem ezekkel nőnek fel a gyermekek… Magában keresi a hibát, hogy sötétnek, kilátástalannak látja a dolgokat, „ha idevalósi lennék, bizonyára ez normálisnak tűnne”. – De nekem ez nagyon nehéz, mert amióta itt vagyok, tizenegy éve kettőt eskettem magyarul. A keresztelőkről nem beszélek, de több mint háromnegyedét kereszteltem románul – közli a száraz, de sokatmondó számadatokat. S közben elmeséli, hogy mikor jelenlegi szolgálati helye elfoglalása után elkezdte a hittanórák tartását, a szülők hozták a gyermekeket, hogy „magyar beszédet halljanak”, „amit nem lehet, ugye ismeretszerzésnek nevezni”. A gyermekek részben megértik a magyarul elhangzottakat, de már nem tudják visszamondani, és gyakran kérik, hogy románul is mondják el, s feleltetni is inkább románul feleltessenek. Ha csak magyarul folynának a hittanórák, az ismeretek szintje is a nyelvtudás szintjére esne. A városban elemi és általános iskolai tagozaton lehet magyarul tanulni, aki magyarul szeretné tanulmányait folytatni, az a dévai Téglás Gábor Gimnáziumban teheti meg, az iskola biztosítja a szállítást. – Végül is Déva és Hunyad – Piski például nem annyira számottevő magyar szempontból – magyar közössége képes fenntartani egy magyar iskolát, amelyben minden osztályból egy van – jegyezte meg. Szabó Ákos a közösség elöregedéséről is beszámol, vázolva a folyamat előzményeit is. Mint mondja, a vasmű fénykorában 24 ezren dolgoztak az üzemben, a város lakossága pedig meghaladta a százezret. Mára, a gyár csődjét követően hatvanezerre zsugorodott a lakosság, s ebből tízezer hivatalosan, munkakönyvvel külföldön dolgozik. A külföldön munkát vállalók pedig értelemszerűen a fiatal generáció tagjai közül kerülnek ki. – Az idős korosztály az, amelynek tagjai negyven-ötven évvel ezelőtt idejöttek, ide szépen beletapadtak és itt maradtak – jegyzi meg a plébános. – Mikor valaki bejön hozzám az irodába, bármilyen üggyel, megkérdezem, honnan jött, hová való, s ritka az, hogy két ember ugyanabból a helységből származzon. Ritka – nyomatékolja. – Tudjuk, hogyan történt a betelepítés: új világ, új ígéretek. Végül is stimmelt ez nekik: nyolc óra munka volt, utána nem kellett dolgozni, nem volt kert, a fizetés nagyon jó volt – mai napig is nagyon jók a nyugdíjaik, a statisztika szerint Bukarest után Vajdahunyadon vannak a legnagyobb nyugdíjak… – Mi lesz, ha kihal ez a nemzedék? – kérdezem. [caption id="attachment_68139" align="aligncenter" width="1000"] Ádám Gyula illusztrációi[/caption] – Maradnak a házak üresen – hangzik a válasz, amit a következőkkel támaszt alá: – Ha lemegy kicsit lejjebb a Zsil-völgyébe, akkor látja, hogy ott mi van. Az lesz itt is: üresen fognak állni a házak, a tömbházak… A mondottak ellenére Szabó Ákos nem veszítette el a reményt: – Jó lenne, ugye megtartani a nyelvet, mert… Ezen a területen itt Hunyadon nagyon rossz tapasztalataim vannak. Ha az eszemre hallgatok, akkor itt egészen másképp történnek a dolgok, de pap vagyok, hívő ember is vagyok, akkor reménykedem, hogy hátha valami történik. Hátha… De nem várja karba tett kézzel, hogy történjen valami, óvodaalapításban talpal. Abban reménykedik, hogy egy korszerű, jól felszerelt intézmény érdekeltté teszi a magyarságukat még őrző szülőket, hogy gyermekeiket oda írassák, „akik szeretnék gyermekeiket magyarul taníttatni vagy magyarnak nevelni, akkor adjuk meg nekik a lehetőséget”. Azt sem rejti véka alá, hogy ha jobban felszerelt intézményt kínálnak, az vonzóbb, a szülőknek megéri oda járatni gyermekeiket… Kezdeményezése életképességét példával bizonyítja, mint mondja, a hunyadinál sokkal hátrányosabb helyzetben lévő gyulafehérvári magyarság körében eredményesen működik egy hasonló intézmény, „ami érdekes módon meghaladja az értelmet”. – Tehát nem kell mindent racionálisan megközelíteni, mert akkor nem mész semmire – hangsúlyozza. – Összeültünk a város magyar civil szervezeteinek képviselőivel, politikai vezetőivel, feltettem a kérdést, hogy próbáljuk meg? S arra jutottunk, hogy mindenképpen próbáljuk meg. Akkor belevágunk ebbe, reménykedve, sok imádsággal és a szülők hozzáállásával is siker övezi kezdeményezésünket. Az etnikai, nyelvi hovatartozáson túl a hívek ragaszkodnak az egyházhoz. A románok többnyire Moldvából érkeztek, de jöttek Olténiából is. – A segédlelkészem is Moldvából jött, kalagori, jól beszél románul, s ő az, aki a saját anyanyelvükön tud hozzájuk szólni – fűzi hozzá. A szentmiséket előzetesen lefektetett program szerint magyarul, illetve románul mutatják be, „de nincs olyan, hogy a hívek mondják meg, hogy mikor szeretnének románul vagy magyarul misét hallgatni, mert ha rájuk bíznánk, hogy milyen nyelven legyen, akkor minden mise román nyelven lenne”. De nemcsak a nyelvi kettősség, hanem a közösség sokszínűsége is nehezíti a munkát. Mint mondja, „az emberek a hitüket elhozták, az megmaradt, csak a hagyományaikat hagyták hátra, vetkőzték le”. – Elég nehéz egy olyan közeggel dolgozni, amelyben minden más színű – mondja a plébános. – Itt hagyományról nagyon nehéz beszélni. Nem egy olyan, hogy saját magát megszüli. Szavaiból kitűnik, mennyire megrendíti annak megtapasztalása, hogy miként vedlik át az ember magyarból románná, az, hogy Székelyföldről idejött nagytatát az unokái már románul temettetik el. – S akkor én kell udvaroljak, hogy legalább egy Miatyánkot vagy két szót szóljunk magyarul… Vagy próbálok nyomást gyakorolni rájuk, hogy otthonról jön-e valaki, s akkor csak jó volna kettőt szólni magyarul is… De nem muszáj… Végül is én harcolom ki, hogy Mihály bácsinak Székelyszentkirályról vagy mit tudom én honnan kettőt szóljunk magyarul. S ő annak idején harisnyában jött ide… Ez eléggé gyakori. A legjobb esetben vegyes nyelven temetjük, de nem igénylik… Az új óvodától ennek a folyamatnak a megfordítását várja, „ha egy ember, ha két ember, de menteni kell valahogy…”, vallja. – Ezért bátorkodom én nagy hittel és nagy reményekkel bármilyen ésszerűtlennek tűnő programba belevágni, mint ez az óvodaprogram. Felveszünk oda magyar nevelőket, egymással magyarul beszélnek, s akkor hátha a gyermekekre is ráragadnak a szavak, a dolgok neve, a számok… – reménykedik Szabó Ákos. Kételyei dacára megkapó bizakodása. Elismerésemet azonnal elhárítja: „A legkényelmesebb az volna, ha hátradőlnék…” De nem hinném, hogy ezt nyugodt lelkiismerettel meg tudná tenni. Végül szóba kerül a református egyházzal, illetve a magyar politikai és civil szervezetekkel való viszonya. Vallja, hogy mindenkivel hajlandó és képes szót érteni a közösség érdekében. Ha meg nézeteltérések merülnének fel, igyekszik nyugodtan, hideg fejjel viszonyulni a dolgokhoz, mert „indulatból nem lehet tárgyalni”. A más felekezetek iránti nyitottságának magyarázatát is megadja: – Tipikus erdélyi ember vagyok, ugyanis unitárius családban születtem, unitáriusnak, utána meg reformátusnak kereszteltek, és most katolikus pap vagyok. Tehát mindhárom egyháznak a keresztségét, a vérét, a karakterét magamon viselem. Így én nem vagyok ellen egyikkel sem. Ezért nincs ellenszenvem irántuk… Akárcsak ferences elődei, Szabó Ákos és káplánja a hunyadi plébánia mellett hét filiát lát el, vasárnaponként sorra keresik fel – immár szinte teljes mértékben románul beszélő híveiket Govázsdia (12 híve van a sematizmus szerint), Gyalár (8), Toplica, Telek (8), Lindzsina (Királybánya), Hosdát, Rákosd, Alpestes településeken. Tehát néhol tízen sincsenek, összesen százhárom híve van a hét filiában. Vajdahunyad neve elválaszthatatlan a Hunyadi-várkastélytól. A várban is található egy kis kápolna, amely katolikusnak épült, de mindig az a felekezet használta, amelynek a vár ura volt a tagja. Hunyadi János emeltette a gótikus kápolnát, ebben misézett Kapisztrán Szent János, a kormányzó barátja, s itt imádkozott fiaiért az özvegy Szilágyi Erzsébet. Később református urak birtokába került a vár, kápolnájával együtt. „A katolikus élet újra feléled 1710-ben, amikor a várba kerül várkáplánnak Schrimer János bajor ferences” – írja fr. Albert Leánder. Nem sokkal később a várkastély katonai célokat szolgált, majd két nagy tűzvész után használhatatlanná vált. A 19. század végi restaurálási munkák kezdődtek, ezek ma is folytatódnak. A vár látogatható, s a rendszerváltás után a városban működő felekezetek között megállapodás született, hogy felváltva tartanak délutáni istentiszteletet. Zsargó János református esperes szerint a felekezetek képviselői megegyeztek, hogy „senki nem hozza az ő keresztjeit, zászlóit, pápurákat meg mit tudom én miket, mindenki őrizze meg szépen a kápolnát úgy ahogy van, ami neki kell az istentiszteletéhez, azt hozza-viszi…” – Hát persze, nem így történt, az ortodoxok szépen feldíszítették a helyet… – mondja a lelkész. – Másik dolog, ami miatt nem ment, az az, hogy… ugye, a mi református istentiszteletünk szép rendben történik, nincs ki-be járás, mint az ortodoxoknál, s akkor, amikor mi tartottuk az istentiszteletet, ugye a várlátogatás nem szünetelt, feljöttek a kedves testvérek ide az erkélyre, bámultak, belehallgattak, s aztán »da’ nu înțelegem!« (nem értjük!), zajongtak stb. Lassan lehetetlenné vált az istentisztelet megtartása és kivonultunk… Szabó Ákossal a hajdani hunyadi ferences teológiá­ról beszélgetünk. Az intézmény múltjáról nem sok adat maradt birtokában, inkább a felszámolás körülményei, s ennek keretében a könyvtár szomorú szétszórattatása ismertek. Később tudom meg dr. P. Benedek Fidél könyvéből, hogy a ferencesek teológiai tanulmányaikat hol a különböző rendházakban működő teo­lógián végezték, hol a gyulafehérvári szemináriumban, mígnem a rendnek az 1800-as években végbement reformja után a klerikusok képzésének reformja is bekövetkezett. Fehérvárról Csíksomlyóra, Fogarasra, újból Csíksomlyóra, majd Vajdahunyadra költözött a teológia, az 1924–25-ös tanévben Máriaradnán működött. Fr. Albert Leánder megjegyzi: „A Vajdahunyadon lakó szerzetesek sikeresen tevékenykedtek a tanítás és lelkipásztorkodás terén is. A rendi növendékek tanítását már 1727-ben elkezdték, s csupán néhányra tehető azon évek száma, amelyekben nem voltak itt rendi növendékek.” Majd a Historia Domust idézi: „A teológusok vizsgája két ízben a következőleg folyt le: az I. félévi vizsga 1890. január 24-én tartatott meg, Méltóságos és főtisztelendő Wéber Béla, hunyad-kerületi főesperes úr elnöklete alatt jó sikerrel, mely alkalommal az intézet igazgatója és theologiae-Lector kérdezett; akkor jelen volt a vizsgán főtisztelendő Jancsó Ernő, piski plébános úr is. A II. félévi vizsga pedig június 14-én (1890) ugyancsak nevezett elnök úr vezetése alatt, de kitűnő sikerrel folyt le; ekkori vendégek főtisztelendő Simon Jenő, tartományi főnök atya, tisztelendő Elekes Lőrincz, tordai praesidens és tartományi titkár; kérdező P. Csiszér Elek, mint a Lector helyettese. Vizsgáztak mindkét ízben: fr. Drasg Ambrus, György József, Kosztándi Paczifik és Szabó Lajos, mint rendes, Lencs Imre és Kassay Hugolin, mint magántanulók. Tananyag: I. és II. rész Theologia moralis Müller Ernőtől; I. és II. rész Lelkipásztorkodástan Schüch Ignácztól.” Leánder testvér dolgozatában részletesen foglalkozik a teológusok tanulmányi és közösségi életével, számadatokat közölve a rendházban tartózkodó papok, klerikusok és laikus testvérek számának alakulásáról. Az épület ma is oktatási célokat szolgál – legalábbis áttételesen: itt működik a temesvári műegyetem (politechnika) kihelyezett tagozata. Kezdetben üzemmérnöki intézetként működött – szakembereket termelve a vasműveknek –, most bolognai rendszerű mérnökképzés folyik benne. Azaz folyt, míg fel nem épült egy új, korszerű oktatási helyszín, s a százéves hajdani zárdában, teológiai intézetben már csak az irodák és lomtár van. – Jó volna, ha meg tudnánk menteni ezt az épületet, s adni neki egy célt, egy életet, de nem merünk ebben gondolkodni. Most is perek, tárgyalások vannak, s hiába, hogy ők ki is vonulnának, mert már nincs igényük rá, ugyanis az egyetem épített magának egy új, megfelelő székházat, és ők ebből szívesen kimennének bármelyik pillanatban, de az állam nem ír alá visszaszolgáltatási dokumentumot még akkor sem, ha az épület üresen áll – mondja Szabó Ákos plébános. – Nem meri a kormányban senki felvállalni, hogy kézjegyét adja… Nem merik. Elköszönök Szabó Ákos plébánostól, aki siet hívei­hez a templomba. Az épület hatalmas, kellemesen hűvös, nyugalmat és békességet sugall. Stílusa, bár körülírhatatlan, mégis harmóniát áraszt. Idős nők imádkoznak hangosan, magyarul. Utam a református espereshez vezet, ott találkozunk riporttáborozó kollégáinkkal. Végül megmutatja a Bethlen Gábor által emelt református templomot. Mintegy mellékesen megjegyezte, hogy a templom kályhája a régi ferences templomból származik, akárcsak kicsiny, de remekbe szabott Kolonics István-féle orgonája. Később tudtam meg Leánder testvér dolgozatából erről a hangszerről, hogy „Az 1881-ben újjáépített díszes templom gyönyörű új orgonát is kapott. Ugyanis 1880 novemberében a kézdivásárhelyi orgonaművész Kolonics István úrral szerződést kötött Simon Jukundián atya, aki nélkülözhetetlen szükségét látta egy új templomban a hangszernek. A vállalkozónak számtalan helyen volt már szerződése, így a munkával egy évet késett. Ráadásul Kolonics István nem számította ki a helyi mértékeket, nem azt az alakot adta az orgonatestnek, amely a szerződésben meg volt írva (»test, homlokzat, fúvókészítmények, festés mind olyanok legyenek, mint a brassói orgonában«). A fuvarozás is nehezen ment. De mindezen nehézségek ellenére 1882. augusztus 27-én Simon Jukundián megáldotta az új orgonát. 1883. szeptember 23-án, vasárnap a „délesti” szentmise után 5 óra tájban, amikor a templomban éppen esketésre készültek, a toronynak délkeleti részébe becsapott a villám. A templomot összekötő vaskapcson keresztül befúródott a templomba, ott a Szent Ferenc-oltárt tönkretette; utána az orgonába csapott bele, aranyozott részeit leperzselte, az első ajtaját beütötte és az oldalajtajót kiütve távozott. A károkat 1884-ben hozták helyre.” A szerző azt állítja, hogy az orgonaszekrény egy részét Angster József felhasználta az 1912-ben épített hangszer készítésénél. Kolonics István orgonájának sorsa is a hunyadi magyarság sorsát példázza: bár súlyos csapások érték, megmenekült, újjászületett s hosszú ideje hirdeti az Úr dicsőségét, a feltámadás reményét. Sarány István Megjelent a Kövek, sorsok, bányák, emberek című, a MÚRE által kiadott riportkötetben. A cikk a Hargita Népe március 29-i húsvéti mellékletében jelent meg.