enyhe havazás
borús égbolt
A félelem gyönyöre pünkösdvasárnap
Ünnep van.
Várakozás.
A várakozás félelem. Félelem az élettől, félelem a haláltól. Félelem mindentől, amit elveszíthetünk, mindentől, amit kaphatunk.
Karosszékek, a verandán fekete asztal és fekete kutya, fehér damaszton kék madarakkal mintázott bokályban csokor, hét szál tubarózsa, talpas pohár és szótlan várakozás, megtört fény a bor vörös tükrén. Ünnep csordul az abroszra. Valami van, és valami nincs. Valaki jön és valaki int. Várakozás van. Várakozás az ismeretlenre, az ismeretlenre, akit látni szeretnénk, akit megmagyarázhatatlan belső érzékekkel várunk, de valótlannak érzünk. Mert valótlan minden, aminek gyönyörétől félelem járja át testünket.
Kit várunk saját félelmekkel bedeszkázott belterjes életünkben? Ismerőst vagy idegent? Bizonyára mindkettőt, mert egyazon személyben érkezik majd. Ismerősben a valótlan, idegenben a szépség, amely túlszárnyal bennünket és szavunkat veszi. A találkozás, néma kegyelmi állapot, melyben részesei leszünk egymásnak. Tanúságtétel. Mégis, vagy éppen ezért félünk középre állni. Jelenlétünket esetlegesnek érezzük. Folyton az a benyomásunk, hogy csupán szemlélői vagyunk saját sorsunknak, mindannak, ami életünk során velünk történik. Mintha idegent mosdatnánk hajnali vízben, mintha ismeretlent fésülnénk anyánk csontfésűjével, mintha csak a nagyvilág fényei és emberzaja lenne ruhánk, ingünk és kabátunk. Mintha a hamis csillogás közelebb állna hozzánk, mint önnön életünk. Mintha nem saját életünket élnénk. Mintha sorsunkért nem mi állnánk az ítélőszék tüzes kardja elé.
A gyönyör félelme mindenkit átjár. Az elvesztés félelme. Féljük és féltjük. Ugyanakkor az ünnep az elveszett megkerülése is, feloldozás. Az ünnep padon ül egy diófa árnyékában, vízparton mély fűzfák között mozdulatlan víztükör előtt, mezítláb végtelen, egyhangú dűlőúton jár, fodormentás csatornaparton bíbic és rejtőzködő nádirigó társa, virágzó cseresznyefa alatt fehér napsütés, pohárban egy májusi szegfű. Bennünk érik egy életen át és mindig onnan, belülről fakad az ünnep. Jelentéktelen hang, egy ugyanolyan illat, egy hétköznapi íz, egy elmosódó szín hatására ébred fel bennünk. Átjárja ujjunkat, át lábunk erezetét, hátunk hajlatát, a bensőnket, a krumplis tészta aranybarna hagymaillatával a világmindenséget.
Ünnep van.
Várakozás.
A várakozás félelem.
Az ünnep végül is a gyomrunkban fészkel. Ropogósra sült húsok és lágyan fonnyasztott édes zöldségek formájában, egy pohár gyöngyöző tarcali furmint hűvösében. Abban a csendes tétlenségben, amikor az asztal körül a jámbor tekintetekben megtörik a fény.
Az ünnep kalendáriummal nehezen mérhető, mert az emberi lélek sem rőfre jár. Minden, ami szabálytalan, formátlan, vagyis egyedi, az emberi. Még Isten is emberi. Mi építjük föl önmagunkban, hordjuk egy életen át és testvérként ülünk vele örömünnepeket és torokat egyaránt. Vannak különös pillanatok, amikor az írásba foglalt ünnepek egybeesnek benső, emberi ünnepeinkkel. Van, amikor a künn és a benn között nincs különbség, van, amikor egybeesnek. Ezek különös pillanatok, amikor ünnepünk több, mint amennyi mi vagyunk. Vannak ünnepek, amelyek szeretteinket, rokonainkat és barátainkat is elbírják. És vannak ünnepek, amelyek hajnali rigókkal szűkre mért üres reggelen ülnek mellénk csendben.
Ünnep van.
Várakozás.
Várunk, mint Magdalai Mária és a megrettent apostolok. Örökké örömteli félelemben és rejtett bizakodással, mert véges életünk végtelen remény. Nyissuk ki kulcsra zárt termeinket, a berekesztett ajtókat, ablakokat. Az ünnep, ha megérkezik, a félelem, az önzés, a bosszú, a hiúság és önteltség hiányát hozza. Ha átengedjük neki magunkat csendes méltóságban és titkos reménységben, akkor nem veszítjük el, hanem visszanyerjük önmagunkat.
Mindig valakinek az eljöttét várjuk. Valakiét, aki közénk lép és úgy szól, hogy: Békesség néktek!
Léphaft Pál
-min.jpg)
