A fekete bárányokról
A gyergyóhollói kamasz a frászt hozta a tanítóira, amikor bezárkózott a mosdóba a minap és azzal fenyegetőzött, hogy felgyújtja az egész iskolát. Még öt darab konyhakés is volt nála. A pedagógusok pedig jobb ötlet híján hívták a rendőrséget. És mi lett a megoldás? Szép szóval rávették, hogy ugyan már ne marháskodjon, és hagyja abba az ostoba játékot. Mint abban a régi viccben, amikor a medve halállistáján szereplő nyuszika egyszerűen megkérdezte, hogy nem lehetne őt kihúzni a listáról? A medve válasza pedig az volt, hogy: dehogynem. A történet ettől még sajnos korántsem vicces. A rendőrség beszámolójából ugyanis az derült ki számomra, hogy a kissrác azért szánta rá magát erre lépésre, mert úgy érezte senki nem törődik vele. A kamaszkor kezdetén pedig különösen sebezhető lény az ember. Ekkor kezd felnőtté válni, miközben még mindig gyerek. Az elvárások vele szemben nőnek, miközben ő maga testben és lélekben is átalakul. Persze az emberek többségének ez nem okoz gondot, ugye mind voltunk kamaszok és amennyire emlékszünk túléltük az időszakot. Pedig nem is olyan egyszerű épp ésszel ezt az átalukálást feldolgozni. Bajnak épp elég, ha gond van a családban, mondjuk válnak a szülők. De az sem vezet feltétlenül jóra, ha a szülei által a széltől is óvott gyerek bekerül egy olyan kollégiumba, ahol a nevelők képtelenek megakadályozni, hogy a kamaszok egymással kegyetlenkedjenek. Ez az a jelenség amelyet sokan az angol „bullying” szóval illetnek. A gyerek pedig egyre magányosabb lesz, senki nem látja mosolyogni, elkezd „furcsán” viselkedni, a többi gyerek elkerüli, a tanárok sem nézik jó szemmel. Az egyszerű gyerekből így lesz fekete bárány, aki kihágásai miatt gyakori vendége az igazgatói szobának, ahol persze letolást kap. Aztán lehet, hogy másnap már nem jön iskolába... Pedig a legtöbbször talán elég lenne egyetlen jó szó és egy kis odafigyelés. Vajon ebben a mi rohanó 21. századunkban van nálunk ilyesmi?
Kiss Előd-Gergely