Richard Powers Égig érő története meglehetősen vaskos olvasmány a maga több mint hatszáz oldalával, viszont igazán megéri ráfordítani az időt. A borítón látható fák és Ann Patchett ajánlása („A legjobb regény, melyet fákról írtak”) nem hagy kétséget afelől, hogy az emberi és a nem emberi viszonyáról olvashatunk majd. A regény négy nagy fejezetből áll: Gyökerek, Törzs, Korona, Magvak. A Gyökerekben az olvasó emberek és fák eltérő módon összefonódó sorsát ismerheti meg: az egyik esetben az adott fát még az alfejezet címszereplőjének szépapja ültette, a másik esetben pedig nem egy konkrét fával kötődik össze a karakter sorsa. A Törzsben a szereplők élete kezd egymáshoz kapcsolódni különböző módokon, egy idő után egyes karakterek fanevekre cserélik a sajátjukat, ezáltal a természet mitikus, archetipikus védőszentjeivé válva. Minél többszálúbb lesz ez az egybefonódás a Koronában és a Magvakban, annál több karakter kezd el törődni a fák sorsával, és annál több riasztó adatot tudhat meg az olvasó környezetünk kizsákmányolásával kapcsolatban.

A regény többféle intertextuális kapcsolatot is teremt, néha direkt, máskor pedig indirekt módon. A Mimasz nevű mamutfenyő Yggdra­silhoz, azaz a Világfához való hasonlítása által a regény a germán és skandináv mitológiával lép párbeszédbe, felidézve a kőrisfát, amelynek gyökerei az alvilágban, koronája pedig az égben található. A szöveg ezt a kapcsolatot még egyértelműbbé teszi azáltal, hogy a fán a magasba araszoló

Vénuszhajat Ratatoskrhoz, a mitikus mókushoz hasonlítja, aki a mondák szerint az üzeneteket közvetíti a pokol, a mennyország és maga a fa között. Az egyik szereplő kamaszként olvassa az Átváltozásokat Ovidiustól, amely arról szól, ahogy „ezek a más lények a legnagyobb veszedelem pillanatában visszafogadnák magukba az emberekben megbúvó vadságot, amely tulajdonképpen sohasem halt ki belőlük”. Ez az idézet előrevetíti azokat a hatásokat, amelyek révén a regény szereplői, Mimi, Olivia, Adam, Douglas és Nick Eperfává, Vénuszhajjá, Juharfává,

Duglászfenyővé és Őrangyallá válik. Azt olvasva, hogy Nick üknagyapja, John Hoel minden hónap huszonegyedik napján, ugyanabban az órában és percben, ugyanarról a helyről készít egy képet az udvarban található gesztenyefáról, az jutott eszembe, hogy Nádas Péter Saját halál című regényében a szerző egy évig mindennap a kertjében álló vadkörtefáról készít egy fényképet, és ezek a fotók szerepelnek is a regényben. 

A könyv összekapcsolható Peter Wohlleben A fák titkos élete című ismeretterjesztő művével is. A két könyvben több közös gondolat is megjelenik, például az, hogy a fák képesek kommunikálni egymással, riasztást küldenek szomszédaiknak a veszélyekről, segítik gyengébb társaikat, gyógyítják a sérült egyedeket, és valójában egy összetett közösséget alkotnak az erdőben. De eszünkbe juthat Enyedi Ildikó legutóbbi filmje is, a

Csendes barát, amely egy fáról szól, három történetben mesélve el ember és növény találkozását.

Az Égig érő történet egyik legnagyobb különlegessége, amely mindenképpen olvasásra érdemessé teszi, az, hogy a fák szinte önálló szereplőkké válnak, az olvasó új szemszögből kezd gondolni az erdőkre, és átértékeli a természethez fűződő kapcsolatunkat.

Richard Powers: Égig érő történet. Park Könyvkiadó, 2020