borús égbolt
A bátorság és az elutasított szerelem fűszere
Gyermekkoromban augusztus végi, szeptemberi megszokott látvány volt falusi és kisvárosi udvarokban a kertdeszkára, lécre tűzött száradó rétikömény-csokor. Néhány napig hagyták, hadd verje az eső, süsse a nap, később szellős, árnyékos, de fedett helyre akasztották, majd ha kellően száraz volt, kimorzsolták a magvait. Készült belőle köménymagleves, tea, pálinka, fűszereztek vele céklát, túrót. Mint ma is. A disznóhúsból készült ételek, a gulyások, pörköltek megszokott fűszere, ízét jól kiegészíti a fokhagyma. Az ősi időkben is gyűjtötték mezőn, réten, és a valamikori füvészkertek elmaradhatatlan növénye volt. A középkori Európa leghíresebb füvészkertje a Sankt Gallen-kolostori, ennek tervrajza is fennmaradt: egymástól elválasztott ágyásokban tizenhatféle fűszert és gyógynövényt termesztettek, szigorúan meghatározott sorrendben. Ezek közül jó néhányat ma is használunk fűszerként, gyógynövényként egyaránt: rozmaring, menta, zsálya, lestyán, fűszerkömény, édeskömény stb. Nem tudom, hogy a mai modern, természet közeli kozmetika mennyire használja, de a régi egyiptomiaknak a köménymagtea egyik legfontosabb bőrápoló szere volt a fáradt, petyhüdt bőr felfrissítésére, fiatalítására. Az édeskömény tulajdonképpen zöldségféle, főleg ropogós gyökérgumóját fogyasztják. A három méter magasra is megnövő édeskömény a görögök szent és védett növénye volt. A legenda szerint, amikor Prométheusz ellopta az istenektől a tüzet, hogy az embereknek ajándékozza, édeskömény szárában rejtette el azt. Az ógörög nyelvben az édeskömény neve marathón. Marathónnak hívták azt a helyet, ahol i. e. 409-ben a görögök legyőzték a perzsa támadókat. A győzelem hírét a Marathóntól 42 kilométerre fekvő Athénbe a távot egyvégtében végigfutó hírnök vitte az athéniaknak. A győzelemmel Marathón – s vele az édeskömény – a görögök számára a bátorság szimbólumává vált. A görög harcosok, és később a római gladiátorok is, édesköményt ettek, vagy a növény levével kenték be testüket, hogy győztesen kerüljenek ki a küzdelemből. Ezek szerint az győzött, akinek sikerült többet ennie belőle, hiszen minden küzdelemben az egyik fél vesztes lesz?! A régi magyar szakácskönyvek receptjeiben fellelhető a köménymaggal való fűszerezés, sőt tartósításra is használták. Ez utóbbit tudjuk meg Bornemissza Anna szakácskönyvéből (1680): „Hámozd meg a murkot, metéld szélesen s vékonyan. Csináld olajjal s ecettel. Borsold és sózd meg. Besózhatni ezt köménymaggal s ánizzsal, hogy esztendeig megállnak. Ezt a Rhemus [Rajna] vize mellett cucumernek hívják.” Ízelítőül a kömény történetéhez két adat a Székelyföldről – Homoródmentéről és Gyergyóból. Orbán Balázs (A Székelyföld leírása… 1868) Homoródkarácsonyfalváról írva megemlíti, hogy élt ott egy Nagy Dimén József nevű ember: „Ez egy óriás alkatú, lelkületileg is nagy ember volt, szegény fiú, ki gyermekkorában pásztorkodva gyakran táncolt pénzért, azután néhány évig iskolába is járt… a múlt században élt [18. század], óriási ereje, roppant ügyessége, magas értelmisége, a diplomatikai cselszövényei által oly tekintélyt szerzett magának, minővel kevés ember bírt. Ez ember egy kissé több tanulással egy szellem óriásává nőtte volna ki magát, s korának legfényesebb jelenségévé válandott volna, így is Nagy Diménnek hívja a nép, s nagy is volt ő kis körében kivitt nagy tényei által, nagy a nép szeretetében és becsülésében… Ő dullóságot (szolgabíró) viselt s mint ilyennek olyan tekintélye volt, hogy inkább függtek az emberek tőle, mint a főtiszttől; bármely rosszul folyó pert megváltoztatott, ha a bírák részrehajlók vagy hanyagok voltak, réájok ijesztett; mindenkinek igazságszeretete és szigora által imponált… De nemcsak a nép hanem a tekintélyesebb emberek és tisztviselők is szerették… A nép közül azok, kik protekcióját keresték, fejpénzt fizettek, s egész adókönyve volt, hol védencei bejegyezve voltak. Midőn kiszállott, a nép örömmel fizette ezen önkéntes adót. Főként a cigányokat pártfogolta, ezekből a szászok helyett jó fizetésért katonákat állított, üldözés ellen oltalmazta, azért a cigányok köménymaggal adóztak néki, s midőn meghalt, a protectoruk halála miatt vigasztalhatatlan mórék ezt énekelték: Meghalt a szegény Dimén, nem kell neki több kömény.” Egy 1820-ból származó urbárium (a jobbágyok kötelező adózásait meghatározó oklevél) szerint a szárhegyi Lázár grófok ditrói és várhegyi jobbágyai is évenként egy-egy kupa köménymagot voltak kötelesek beszolgáltatni az uraságnak. Rácz János Növénynevek enciklopédiája (2010) című könyvében arról ír, hogy Németországban a köményt az elutasított szerelem jelképének tartották. Apró kosárkában adták át az elutasítottnak. Hozzánk is eljutott a szokás, innen származik a kosarat kapott szólásmondás. Na, de szerintem, ha elég bátor az illető, nem kell keseregnie, még részt vehet egy maraton futóversenyen, az edzéshez már meg is kapta a kosarat.
Kozma Mária
.jpg)