erős felhőzet
szórványos felhőzet
3400 t aszfalt java
A szerkesztőségben töltött néhány napot nemrég az egyik helyi középsikola néhány diákja: iskolai gyakorlatuk során kicsit belekóstoltak a fotózásba, futólag a terepmunkába, üres óráikban pedig szépen rendbe rakták az újság összegabalyodott archívumát. Az eddig megjelent minden lapszámból – a könyvtárnak juttatott köteles példányok mellett – ugyanis a szerkesztőségben is megőrzünk egyet, saját használatra. Év végén bekötjük és címkézzük őket, s így áll vastag füzetekben Hargita megye, az itt élők és valamivel ide kapcsolódók történetének egy-egy évnyi szelete. S most már takaros sorrendben is.
A diákok által áttekinthetőbbé tett archívumban turkálva véletlenül kezembe akadt lapelődünk, a Hargita (Világ proletárjai, egyesüljetek!) – 1975. november 22-i száma. Több mint negyven évvel ezelőtt a következők kaptak teret a nyolcoldalas, 50 baniba kerülő aznapi kiadás címoldalán: 2 db obligát betűhalmaz a történelmi jelentőségű XI. Kongresszus távlatairól, illetve az épp esedékes Nagy Nemzetgyűlés munkálatairól („ezen az ülésszakon is, mint valamennyin, a nép küldöttei felelősségtudattal, hozzáértéssel (…) újabb, a dolgozók érdekeit szolgáló törvénytervezeteket vitatnak meg és – vita után – hagynak jóvá” – sic!); Nagy P. Zoltánnak egy remek (csak a lapban rosszul kivágott) szociofotója két perecet majszoló kisgyermekről (a képaláírás szerint aznap épp „lényegesen javult a lakosság élelmiszer-ellátása. Jobb, ízletesebb a kenyér, gazdagodik a péksütemények választéka is.”); és egy jegyzet Séta a Fenyő sugárúton címmel. Ez utóbbin akadt meg a szemem, először nem is a címen, hanem az aláíró nevén: Ferencz Levente. Ez az újságíró egyébként sosem dolgozott a megyei lapnak, mert nem létezett: a Ferencz Levente adminisztratív okokból használt álnév volt, egy ma is dolgozó, publikáló újságíró közölt akkoriban cikkeket alatta. Az idézett címűt éppen arról, hogy találkozott egy ismerősével, aki régebbecske nem járt Csíkszeredában, de most – mármint 1975 végén – épp a Tudor negyedben akadt valami dolga, ahol viszont alig találta meg, akit keresett, mert – mondja – megszokta, hogy ösvényeken, sárban kell keresni a tömbházakat, most viszont olyan kiépített utak vannak, hogy valósággal újra fel kellett fedezze a negyedet. Az újságíró szerint meg valóban, a Tudor negyed forgalma teljesen új utakon zajlik, középpontjában „a megyeszékhely legszebb új utcája, a Fenyő sugárút”, amelynek alsó részén, „a Dózsa György utcai találkozón még úthengerek egyengetik az új forgalmi csomópontot, még aszfaltozzák a járdát”, de azért már szépen kibontakozik a lakótelep eme fontos vivőere. Amely „üzletek, gyógyszertár, cukrászda, magas épületek között szalad neki a dombnak, hogy ezen a részen is bekapcsolja a keleti ipari övezetet”. Van leltár is: a beszámoló szerint azon az őszön „buldózerek, eszkavátorok sora mart a dombba, a sziklás-agyagos talajba, teherautók hada hordta éjjel-nappal a földet, eddig már 45 ezer köbméter került a város más pontjára. A még folyamatban lévő útépítési munkálatok során pedig újabb hatezer köbméter kerül elszállításra. Egy egész hegy, hogy átadja helyét a kőnek, betonnak, aszfaltnak, kavicsnak, homoknak. Az alapozáshoz nyolcezer köbméter terméskövet, 3800 köbméter homokot, nyolcezer köbméter kavicsot használtak fel, erre került a 3400 tonna aszfalt. A sugárút alatt a különböző vezetékek hálózata. A második útja ez Csíkszeredának, ahol a villamos vezetékeket is a föld takarja. Közel hatmillió lej érték összegzi az év utolsó napjáig maradéktalanul befejeződő munkálatot. 892 méter hosszú, 18 400 négyzetméter forgalmi és 8820 négyzetméter járda és parkolóhely felületű az új sugárút (...), és ahogy eljön ’76 tavasza, a sugárút közepén húzódó földsáv is életre kel: 4000 rózsatő hozza majd virágát, díszíti a negyedet, teszi barátságosabbá a városképet”. Eddig a lényeg, a cikket a szerző egy, a szocialista fejlődés-fejlesztés útjának szóló kényszeredett bókkal zárja. Idézni azért volt most érdekes számomra, mert a gyermekkorom helyszínéről szól, a Tudor negyedről, és – bizonyára – a Testvériség sugárútról, amelyet akkoriban mindenki Fröcijejnek hívott, s amin valóban ott volt a Gyógyszertár, ahová köhögés elleni, vastag és édes szirupért mentünk, meg a három – felső, középső, alsó Önki, illetve az Aprozár, ahová egyedül is mehettem, mert közel volt a Tízemeleteshez, amelyben laktunk, és nem kellett használnom az Átjárót, amelyen egyszer áthaladt a Cirkusz, tevével meg elefánttal meg bohóccal, és épp a zebra ballagott, amikor az előttem az úttestre lépő fiút egy csikordulással elütötte egy autó, aztán meg egész nyáron ott volt a krétarajz, amit a rendőrök húztak a halott srác köré. Nekem ilyen, és meg száz egyéb emlékem van az ezek szerint ottjártam előtt néhány évvel leaszfaltozott városrészeről. A cikket pedig – kisebb módosításokkal és kisebb lelkesedéssel – akár a holnapi lapszámban is lehozhatnánk száraz hírként, behelyettesítve az utca nevét meg a számadatokat. Hiszen mi is, most is mindig megírjuk, hogy X vagy Y településen új út, új napközi, új parkoló, akármicsoda épült. Még azt is írjuk, hogy „a még folyamatban lévő útépítési munkálatok során” meg hogy „újabb hatezer köbméter kerül elszállításra”, pedig hát nem kellene, és a szerkesztők kijavítják, ha észreveszik.
Az utóbbi években a megye legtöbb településén jelentős léptékű fejlődés történt az infrastruktúra terén: nagyon sok utat aszfaltoztak, javítottak, vízvezetékeket fektettek, egy csomó közösségi hasznú épületet adtak használatba egészségháztól tűzoltószertáron át ravatalozóig. Nem azt mondom, hogy véget ért ez a munka, és már nincs pótolnivaló. De lassan mégiscsak vége lesz: egyszer csak nem kell már semmit leaszfaltozni, és mindenhová be lesz vezetve a víz, illetve ki a szennyvíz. Ezért nagyon ideje van más, újfajta fejlesztésekbe fogni, amelyekhez nem kavics, homok meg aszfalt szükséges, hanem jövőbe látás, kicsi látnoki képesség is, bölcsesség, jó értékmérce, nagy kitartás, ész, hozzáértés, jóakarat és némi szerencse.
Ha ezek a közösségi fejlesztések nem kezdődnek el, ott állunk majd, mind az egykor oly büszkén megépített sugárút: a város szélén.
Burus János Botond
.jpg)
