borús égbolt
?
Nyolc perc alatt érkezem be kényelmesen a reggeli szerkesztőségi gyűlésre. Ha fölösleges igyekeznem, akkor egy, a tanítás kezdetével már elcsendesedett általános iskola, a pénzügyi igazgatóság épülete, a Szabadság tér és a megyeháza tömbje, a Promenád (ami nem az, de tetszik az elnevezése), a Majláth tér sarka és a színház előtt elhaladva érkezem meg. Ha késésben vagyok, rövidebb utat választok, az úgy hat perc. Légvonalban szinte ugyanaz, de ha a négyemeletes tömbházak közötti sikátorokon jövök, azzal levágok egy-két kanyart. Ekkor ezt látom: egy hulladékgyűjtő szigetet (ez sem az, mert nyilván csak egy fémszerkezetre feszített dróthálóval bekerített betonalapzatú négyszög, benne szemeteskukákkal – de tetszik az elnevezése), egy nem túl régen épült, még tetszetős tömbházat (igen, igen: ez sem az, mert nem lakik benne senki, elszámított számítások miatt elrekvirálta a bank, nagy pléhlemezekkel van körbekerítve, az alagsora feltelt szeméttel, és a harmadikosok felírták a földszinti, sosem lett üzlethelyiség poros vitrinére, hogy: SZEKSZ!), a művészeti iskola melletti felhagyott telken meredező betonoszlopokat, a Penge-blokk alatti gangot (nem gang, de mindegy).
Na mármost egy ideje szinte hosszabb lett a rövidebb út, jobban mondva időmegtakarításra alkalmatlan. Az elhagyott tömbház alagsorába kutyák fészkelték be magukat. Ki-be járnak a pléhkerítés résein, a betonkereveten vagy a sugárutat kettéválasztó gruppban napoznak, nem ugatnak, keveset alkalmatlankodnak. Tél elején már hallani lehetett valami nyafogást, aztán jó hónapja előbújtak a föld alól a kölykök is. Két tömzsi, vastag bundás, elég helyes kiskutya. Gyanítom, hogy az emberek etetik őket, átdobnak a kerítésen ezt-azt. Hát ők vesznek el az időmből valamennyit: reggelente a résen át nézzük egymást, azt várom, hogy mikor jönnek ki, szétnézni a szeméthalmon túli világban. Nem erőltetem például egy szalámivéggel, nem mondom, hogy kssz-kssz. Leginkább csak úgy, távolról szuggeráljuk egymást, egyelőre mérhető eredmény nélkül. Nagyon óvatosak, nem lehet kicsalogatni őket. A minap az állatmenhely munkatársai is próbálták, még nagy, rácsos elejű dobozt is hoztak – nekik sem sikerült. Nem vagyok kóborkutya-barát, mármint nem tartom tisztességes dolognak, hogy állatok hányódjanak a városban.
A szemétszigetre egy cigányasszony költözött. Nem idézőjelben, hiszen mindennap ott van, komoly arccal szortírozza a kukák tartalmát. Kicsit olyan, mintha ő igazgatná meg tartaná rendben a helyet, például reggel ő nyitná ki, mint egy boltot vagy irodát. Többnyire egyedül viszi a hivatalt, bár van, hogy két apróság téblábol mellette. Része lett a lakótelepi reggeleknek: az arra érdemes elhaladónak hangosan, tisztán köszön, valahogy rendesnek, takarosnak látszik, még ha a kukák közül is, mosolyog, ha a szemközti tömbházból egy fiatalasszony néha kis üvegben kávét visz neki. Keveset alkalmatlankodik, sokat teázik – legalábbis egyszer így kérte, azóta erre adok neki egy-egy lejt. Még ropogós tél volt az első találkozásunkkor, annyit mondott: fázik, inna egy meleg teát. Amivel nem nagyon lehetett vitatkozni. Mondjuk úgy, távolról szuggeráljuk egymást. Én arra, hogy ne kérje el tőlem a szemeteszsákot, mielőtt eldobom. És hogy ne szólítson Főnök úrnak. Ő az aprópénz érdekében, amit – első találkozásunk kivételével – soha többet nem kért. Meg azért is, hogy váltsunk szót, az valamiért jólesik neki. Hát ezzel is elmegy az időmből valamennyi. Nem vagyok kéregető-barát, mármint nem tartom tisztességes dolognak, hogy emberek hányódjanak a városban.
Ezen a télen nagyon sok lett belőlük. Minden szemetesnél őgyeleg egy csuporék ember, ahogy valaki eldob egy püffedt zsákot, felhasítják, belezik. Szurtos kölykök kéregetnek, szólítgatják a „bácsikat” a városközpontban, copfos leánykák sietnek fel-alá az utcákon, kampóban végződő rudat lóbálva, napi rendszerességgel ingáznak a kukázók a környező falvak buszjárataival, délután ugyanazon az útvonalon cipelik vissza a portya nejlonzacskókba gyúrt eredményét.
Itt, a városban régebben arról beszéltek: azért van sok kóbor kutya, mert éjjelente teherautóval hozzák őket Bákóból. Vagy Brassóból, az mindegy. S elengedik őket. Aztán ezt az emberek megunták, utána arról beszéltek: azért sok a gazdátlan kutya, mert ha beterelték a nyájat, a pásztorok leakasztják a koloncot az ebek nyakáról, beléjük rúgnak, s elengedik őket.
De ki engedi el az embereket?
Burus János Botond
