Sokszor elgondolkodom azon, hogy tulajdonképpen mi számít nekünk, székelyeknek, mi az igazán fontos, és azért mennyit vagyunk képesek tenni. Jobban mondva: mit? Az lenne a fontos, hogy élhetővé tegyük azt a földet, amit ránk hagytak örökségül, hogy toljuk a szekeret, hol jó, hol kevésbé jó pofát vágva a gödröknek, amelyekbe folyton beleakadnak a kerekei, vagy fogni egy bőröndöt és elköltözni más országba, ahol bár „máshogy szól az ének”, azért ott is vannak madarai a magyaroknak és ott is lehet magyarnak lenni. Jó szokás szerint az élet élni akar, és minden megy a saját maga rendje-módja szerint, ha beleszólunk, ha nem – van, aki ezt alázattal gondviselésnek nevezi.
Ugyancsak jó szokás szerint fontos a beavatkozás, a rendteremtés és a folyamatos reformálás, hiszen csak így idézhető elő fejlődés. De milyen? Technológiai vagy evolúciós – mert kétséges, hogy előbb-utóbb ezek kizárják egymást. A fiataloké a jövő – szokták mondani, de azt senki nem szokta beskatulyázni, hogy melyik nép fiataljaié. Székelyeké? Amerikaiaké? Oroszoké? Nem is lenne olyan korrekt ezt így szétszedni, úgyis van már egy-két-húsz kiválasztott nép, ha nem is mindegyik az. Nemrég még kötelező volt az orosznyelv-tanulás, s ahogy az idő múlásának humora ismeretes, még szükséges lehet egy-egy szocialista rozsdabarnára öregedett szótár, mikor a Koránt összecsukva a dédunokák megkérdik: Dzsedd, merre is kell a szőnyeget teríteni? – Hát az iskolában nem tanították?
Egy sima - egy fordított, egy evolúciós - egy technológiai, egy román - egy magyar, egy élet - egy halál. Azt mindenki látja, hogy a választék bősége nyomorítja meg az embereket, hiszen bármit is meg lehet venni, tenni, kapni, nyerni, bérelni, tudni, enni, inni – evolúció és technológia kérdése – mindenki döntse el, hogy a pénz manapság melyiknek a valutája. A választás esélye viszont csak képletekben ennyire egyszerű, hiszen ha az ösztön és az elme szétválasztódik, nem koszolják össze eszmék az érzelmeket és fordítva. A nyugati nyitás eszméje nem ragadná torkon a honvágyat, a jobb álláslehetőség nem vásárolná ki a családok tagjait az otthon maradottak közül, az otthon maradottak meg nem tudnák zsarolni azokat semmivel. 
Egy idős erdész egyszer azt mondta nekem: Fiam, nincs mit hadakozni itt az iparral, jogokkal és kisebbségi kérdésekkel, a Kárpát-medence azé, aki teleszüli. Ha elveszünk a részletekben, nincs jó választás. Összefolynak a képek, a holland már betegesen filantróp lesz, a norvég kiközösítő, a román gyűlölködő, a magyar meg tehetetlen. Az eszmék és nemzeti, humanitárius érzelmek a végletekig nyújtják a konfliktusokat, és ha nem akarunk, nem is fogunk tudni magunk közt kiegyezni ezek felől. De csak míg hol egyik, hol másik nem szívódik fel a térképről, mint korábban oly sok nép, ország és birodalom, mert mind tudjuk, semmi nem tart örökké. Ahogy az avarok, jászok, kunok, úgy egyszer mi is felszívódhatunk, a szivárvány erre nem garancia. A választás sosem könnyű, jobb híján mindig a kisebbik rossz kap voksot, de egy biztos: a Kárpát-medence azé, aki teleszüli.