Moszkva különleges város, benne szervesen illeszkednek egymáshoz a múlt maradványai, a kommunizmus épületei és századunk ultramodern negyedei, amelyeket az ortodoxia csavaros kupolái fognak keretbe. Ott egyáltalán nem zavart ez az egyveleg, ellentétben azzal, amilyen dühösen, sőt néha elkeseredetten reagálok az ilyen változásokra, ha nálunk történnek. Mert Moszkvában egy kész városképet kaptam, itthon vagy Budapesten ellenben érzékelem, megélem és szinte a húsomba vágnak a bontások és az oda nem illő újdonságok. Moszkva úgy tetszett, ahogyan megláttam, majd viszontláttam. Az első, szürkés benyomás sem volt rossz, ám a harminc évvel későbbi már lenyűgöző metropoliszt mutatott – ami a kedvencem ugyan sosem lesz. Az új arcában valószínűleg visszaragyogott az is, hogy a peresztrojka utáni ország, és érzésem szerint elsősorban a főváros szétküldte lakóit a világba, és – a kínaiakkal, meg a már régebben is jelen lévő japánokkal egyetemben – elözönlötték a turisták által kedvelt helyeket, elsősorban a nyaralásra alkalmasakat, de a csak bámulásra valókat sem kerülik el. Olyannyira, hogy Dél-Amerikában, de Egyiptomban is, ha azonosítani akarták, hogy honnan származunk, gyakran eleve azt kérdezték, hogy ruszkik vagyunk-e. Nem, még nem.
Moszkva külön érdekessége, ahogyan a XXI. században is bizonyítja nagyvilági voltát, igaz, ezúttal kissé sajátosan. Míg egykoron a nemesei, majd nagypolgárai, egyszóval az előkelőségek társasági életüket inkább francia nyelven élték, sőt érdekes módon a legnagyobb költőjük is előbb franciául tanult meg színes bőrű dédapjának köszönhetően, Nagy Katalin pedig élete végéig jobban beszélt németül, mint oroszul, addig századunkban Oroszország inkább a nagyon gazdag emberek hazája (is) lett, és az átlagos életszínvonal is növekedett mostanig. Ily módon Moszkva éveken keresztül listavezető volt a városban lakó milliárdosok számát tekintve, mostanra kissé visszaesett, de azért az egész ország előkelő helyet foglal el ezen a téren. Milliárdosai, szám szerint 110-en, az ország magánvagyonának az egyharmadát birtokolják. A rossz hír (számukra), hogy világviszonylatban vagyonuk összértékét tekintve a harmadik helyen kullognak az amerikai és indiai társaik után, és tudni kell, hogy – a 2013-as adatok szerint – így is, pár karibi szigetállamot leszámítva, az oroszországi vagyoni egyenlőtlenség a legnagyobb az egész világon.
Az orosz főváros éveken keresztül a föld legdrágább városa címet is kiérdemelte, ami talán nem túl nagy dicsőség, bár ki tudja.
Ami tény, legalábbis számomra szubjektív tény, hogy amikor ott jártam, mindkét városukban tetten érhető volt a jólét. Mert a sok felújítás, sőt újjáépítés, bár a hatalmas beruházásokért sokan és sokat kritizálták a kormányt, valahol szintén jólétet sugall, amit Moszkva emblematikus, minden értelemben vett központjában is láttunk. Gondolom, már sejtik, hogy a Vörös térre és környező épületeihez kalauzolom olvasóimat.
A Vörös tér fogalma gondolatban (szinte) mindenkinek a Kreml épületéhez kapcsolódik, nem alaptalanul. Vele szemben, a hosszú téglalap alakú placc másik hosszanti oldalán a már említett GUM áruház áll teljes pompájában, míg mellette, szinte szerényen meghúzódva, bár igen díszes és színes köntösben, az újjáépített Kazanyi-székesegyház található. Egyik rövid oldalán a Vaszilij Blazsennyij pompázik, a másikon a Történeti Múzeum, mellette a szintén újjáépített Feltámadás kapu tornyai magasodnak. Az együttes – amelyről ezután lesz szó– 1990-től a világörökség része.