In memoriam lengyel piac

Csermák Zoltán
Becsült olvasási idő: 3 perc
In memoriam lengyel piac
Fotó: Fortepan/ Erdei Katalin

A karácsonyi ajándékozásokkal kapcsolatban jutott eszembe az 1980–90-es évek kereskedelme, s annak jellemző formája, az úgynevezett „lengyel piac”. Létrejötte a lengyel gazdaság mélyrepülésével magyarázható az 1970-es években. A hiány szülte, hogy lengyelek tízezrei indultak útnak hatalmas batyukkal. A varsói vonat érkezése a Keleti pályaudvarra, vagy lengyel rendszámú busz beállása a rögtönzött buszpályaudvarokra igazi látványosság volt. A hatalmas méretű – általában textíliát tartalmazó – zsákokat, banánosdobozokat hamar körülvették a nepperek, az alku már helyben elkezdődött, mások sürgősen elsiettek, hogy a már bevált kuncsaftjaiknak vigyék el az árut. Ismerősnek ismerőse révén került hozzánk ágynemű, bugyi, ing és melltartó. Volt, mikor huncutul csomagolták be a portékát, s mikor a vevő kibontotta, igencsak selejtes darabon dühönghetett. A hagyományos lengyel-magyar barátság is megsínylette e zsibvásárt, a magyarok – a testvérnép nyomorúságán – viccekkel élcelődtek.
A 80-as években később intézményesült a forma, s a lengyel piacok átalakultak KGST-piacokká, ahol már az egész Kárpát-medence apraja-nagyja tolongott. Mindent lehetett kapni, a szovjetek hobbi esztergagépeket, satukat, szerszámokat, Zsiguli alkatrészeket raktak ki a ponyvákra, a legnépszerűbb portékának a búvárszivattyú bizonyult, minden magára adó kiskerttulajdonos beszerzett belőle. A lengyelek továbbra is sokfélét árultak, sokszor közvetítőként vettek át sietősebb eladóktól cuccokat. Az Erdélyből érkezők csergét, kerámiákat s minden mást kínáltak. Láttam medvebőrt – az akkori időben jelentős összegnek számító – ötvenezer forintért. Francia öcsém szerint ezt Párizsban többszörös áron lehetett volna értékesíteni, amennyiben nem akad fenn a természetvédő vámosok horgán.

Fortepan/ Erdei Katalin
Hímzőcérnától búvárszivattyúig. Csencselés


Az alku e vásártereken kötelező volt, valamiért a „mi­nyi­mum” szó vonult be az árral karöltve minden seftelő szótárába. Egyszer egyiktől meg­kér­dez­tem, mi a „maximum”? Szóra sem méltatott, komolytalan kliensnek könyvelt el. A rendőrség néha razziázott a telephelyeken, állítólag fegyvereket kerestek, de mással is beérték. Máskor az eladó kapta ki a pénzt a naiv vásárló kezéből, s hangos „policáj” kiáltással vegyült el a tömegben.
Számos, ott szerzett tárgy ma is kedves nekem. Élen az orosz katonai távcső áll, jelenleg unokáimmal ezen nézzük a madarakat és a mókusokat a Balaton-parton. A falunkon egy ingaóra Kolozsvárról származik, egyszer szétszedtem és megjavítottam, de túl hangosnak bizonyult, így ma már csak dekorációul szolgál. Egy nagy levesestál is díszíti asztalunkat. „Ebből evett legszívesebben Kallós Zoltán” – állította az erdélyi eladó, s ezek után nem volt erkölcsi alapom alkudni.

Hirdetés

Kövessen a Facebookon!