Az utóbbi években többször is átválogattam a könyveim, egy utolsó simogatással iskoláknak, könyvtáraknak, egyetemnek, antikváriumnak, rokonoknak, barátoknak ajándékozva mindazokat a köteteket, amelyeket úgy éreztem, hogy már aligha fogok újraolvasni. A dedikált könyvek jelentették a kivételt. Hajnali négy. Kint legalább mínusz húsz, bent az ócska, fűtés nélküli Dacia dubában (nevezhetem zárt terű haszonjárműnek is, csak hát ez nem ránk jellemző) a legjobb esetben zéró. Pokrócba csavarodva ültem tizenkét szék társaságában, de nem mint Ilf és Petrov Osztap Bendere, hanem mint Zöld Lajos (1932–2014) újságíró társa és barátja. A múlt század nyolcvanas éveiben megkért, hogy segítsek Bukarestbe vinni a szárhegyi Szépteremtő Kalákán faragott székek egy részét, hogy már nem tudom milyen téli rendezvényen állítsák ki, lehet, hogy éppen Romániát kellett megénekelni. Lajos Brassóban elvétette az utat, és nem Predeál, hanem Szecseleváros felé vettük az irányt, majd tovább, a kísérteties holdfényben, olyan behavazott, jeges-csúszós szerpentineken, olyan fenyegető erdők és hatalmas radarok között, amelyeket addig soha nem láttam. Ha megáll a motor, itt fagyunk meg – gondoltam, de hát csak lejutottunk. Aminek Zöld Lajos nekifogott, annak mindig valamiképpen vége lett, még akkor is a túlélők közé tartozott, ha fejjel rohant a falnak. Életrajzi könyvében önmagával sem kíméletes, ott sűrűsödik benne mindaz, amiért élt és amit átélt. Az újságírás tapogatózásai, a változó ideológiákkal való szembenézés, a Szárhegyi Képzőművészeti Alkotótábor, amelyről külön könyvet is megjelentetett, a Szépteremtő Kaláka, amelyet restaurációs célokkal talált ki, az írótábor, amelyre ugyancsak önálló kötetben emlékezett vissza, a gégeműtétje, amelyet amolyan karinthysan úgyszintén megírt, a vállalkozói korszaka, amelynek kezdetén visszatért a papírgyártó manufaktúrához, és mindemellett püspöktől párttitkárig, szövőasszonytól szerzetesig, gyárigazgatótól gyimesi csángóig, festőtől fotósig, tanácselnöktől talicskásig rengeteg név, amelyek igazolják, hogy mindenhol így emlékezzenek meg róla – Zöld Lajos, a közösségszervező. Sőt, amikor 2010-ben megkértek, hogy Szárhegyen én beszéljek róla, a község legújabb díszpolgáráról, akkor az is eszembe jutott: még az örök érvényűnek hitt mondást is képes volt megcáfolni: senki nem próféta a saját hazájában. Ő azzá vált. Csak kár, hogy nem maradhatott. Mert ha tovább él, akár kilencven évéhez közeledve, gégemikrofonjával nem hagyta volna, hogy önmagába roskadjon mindaz, amiért életében úgy lobogott. A szárhegyi Lázár-kastély óriáskapujának lakatja mögött pénzek jöttek és mentek, tulajdonosnevek cserélődtek, ígéretek születtek és dőltek dugába, egy valamit azonban akkor sem tudnak lekaparni, ha újból összeomlik minden fal, mert az utolsó kövön ott marad a neve. (Pallas-Akadémia Könyvkiadó, Csíkszereda, 2003. Szerkesztő: Kozma Mária, borító: Botár László)

Székedi Ferenc