Minél többet olvasok Japánról és minél inkább telik az idő, azaz halványulnak vagy épp élesednek, de mindenképp átrendeződnek, néha át is értékelődnek az ott tapasztaltak, annál jobban értem és fejtem fel a kortárs irodalmukat is, amely amennyire vonzó, ugyanannyira nehezen értelmezhető. Az idővel mindig játszanak, kamikkal benépesített mágikus világuk pedig legtöbbször meghökkent, de el is bűvöl. Közben egyre több kérdés merül fel bennem. Mivel Japánról eddig sem írtam le azt, hogy ellentmondásos ország, most sem szeretném ezt tenni, több okból sem. Egyrészt, mert mára már teljesen megszokott, hogy Ázsia meg Dél-Amerika országait egyszerűen egy kalap alá véve ellentmondásosnak nevezzük, pedig sokkal nagyobb az eltérés közöttük, mint például Latin-Amerika és szép hazánk mentalitása, illetve ez utóbbi és mondjuk India életvitele között. Másrészt mindaz, ami ellentmondásosnak tűnik a szigetországban, valójában logikus következménye mindannak, ami Japánt jellemzi, vagyis igazából csak látszólagos kontrasztok léteznek, és ami annak tűnik, a mindennapokban békésen kiegészíti egymást. Ugyanakkor egyre inkább meggyőződésemmé válik az is, hogy az életelveik, a sintó meg a zen eszmeisége sokszor igen sok hasonlóságot mutat a mi egykori hagyományos, falusi életmódunkkal, amelyet ma már csak nyomokban, illetve felhígult állapotban találhatunk meg; a nyomokban pedig inkább csak a mindennapokat megkeserítő elemek maradtak meg. Előre kellett mindezt bocsátanom, mert egy darabig még a japánok életvitelénél időzöm. Persze közben a meglátásaimmal igyekszem majd alátámasztani a fenti állításaimat. A kertjeik varázsáról már szóltam. A cseresznyefáikat ellenben, melyeknek semmi közük a mi finom ropogós és édes, zamatos gyümölcsöt termő fáinkhoz, eddig nem emlegettem. Pedig azért időzítettük az utunkat március végére, április elejére, mert ilyenkor virágzik ez a csodálatos növény. A japáncseresznye a rózsafélék családjába tartozó díszfa, és mint mindenki tudja, Japán nemzeti jelképe és a japán identitás része, mely a köztudatba is beköltözött. De nyugodtan kipróbálhatjuk, hogy kinek mit juttat eszébe Japán? Ha rákédezünk, legtöbben nagyjából a következőket sorolják fel: cseresznyevirágzás, gésák, szamuráj, harakiri, origami, és még Hirosima, haiku, Fuji (Fudzsi), ikebana, a kötelező magas tchnikai civilizáció mellett – különböző sorrendben, egyet vagy többet közülük. Hazaérkezésem után tőlem is szinte mindenki megkérdezte, hogy cseresznyevirágzást láttam-e? Igen, láttam. És a többi közismert jelenséggel is találkoztunk. A későbbiekben szó is lesz mindegyikről. A virágzó cseresznyefák valóban gyönyörűek. Külön szavuk is van rá: szakura. Híre annyira elterjedt, hogy ma már másfelé is egyre többet telepítenek belőlük, ám a hatásuk nem ugyanaz, amikor máshol találkozunk velük. Mint ahogyan bármilyen itthoni gyönyörű virágot, akár nárciszmezőt vagy vadon termő pünkösdi rózsát csodálunk, azt másképp tesszük. A japánok várják ezt a virágzást. Külön eseménynaptár van arról minden évben, mikor hol feslenek ki az első bimbók, hol, milyen fázisban vannak a virágok. Ezt lejelentik az ország különböző részeiből ugyanúgy, mint az időjárást, és hasonlóképpen előrejelzéseket is adnak, hogy mikor várható a cseresznyevirágfront. Amikor pedig kinyílik, van néhány nap, amikor egész parkok virágba borulnak: olyankor egyszerűen kiülnek alájuk és csodálják azt a páratlan, véges, hisz hamar elnyílik, mégis időtlen, mert mindig ismétlődő, illetve mindig ugyanolyan elbűvölő szépséget. Erre is külön szavuk van: ez a hanami. Ma már nemcsak a gyönyörködésért viszik ki apró székeiket, hanem piknikeznek, társas életet is élnek közben. Lényege mindenképp a kikapcsolódás, szórakozás és töltekezés. Ottjártunkkor a tavasz és vele együtt a természet megújulása késett, mint mifelénk is tapasztaltuk ezt. De azért mindenfelé éreztük a fák igyekezetét, hogy a hideg meg a mindegyre eleredő eső ellenére a kedvünkre tegyenek. Midenhol felbukkantak szirmaikat nyitó bimbók, néha virágzó cseresznyék, mígnem utolsó napunkon Oszakában, a buszból megláttuk az egyik parkjukat, ahol teljes pompájukban virítottak a cseresznyefák, dacolva a szürke éggel és a levegőben lógó esővel. Egyszerre felkiálltottuk, hogy álljunk meg, álljunk meg! És az amúgy is udvarias autóbuszvezetőnk, aki már magyarul köszöntött minket, egy kis manőverezéssel félrehúzott, hogy berohanhassunk a parkba. Akkor már szinte elveszítettük minden reményünket, hogy láthatunk igazi szakurát és legalább elképzelhetjük ott, milyen lehet ülni alattuk és csak bámulni felfelé. Láttuk azt is, ahogyan a szervezők készültek az ünneplésre. A gyepen mindenhol magasított faalapra sátrakat állítottak föl, szépen rekeszekre osztva, hogy a párok, családok, kis társaságok elkülönülve, bensőséges együttlétben örüljenek. A bejárattól – melyet torii kapu jelölt – már elkezdődtek a lacikonyhákat rejtő sátrak, és már szorgoskodtak is bennük a szakácsok. Nekem akkor is, most is óhatatlanul eszembe jut az egyeseknek talán szentségtörőnek tűnő párhuzam: mifelénk is sokunknak az igazi felüdülést leginkább az jelenti, ha kiülünk a kertbe vagy kivonulunk a telekre, ahol zöld, ameddig a szem ellát, patak csobog, kőkertet gyomlálok, néha ránk köszönt egy gólya, a minap nyúl, kora tavaszkor róka. Ablakpárkányainkon virág, az erkélyeken szintén, a vázákba is rendszeresen vágjuk vagy vesszük. És még mindig sokan vannak, akik a mindennapjaikat, a munkájukat is kertben élik. És pihenéskor, pihenésképp a zöldellő fűben, a rügyező, virágzó, majd növekvő termést hozó fákban, a zöldhagymaszárban, a lassan piruló paradicsomban, szétfutó kacsos levelek közt uborkát, borsót vagy babot rejtő növényekben az eredményesség szépségében gyönyörködnek. Persze a különbségek is nyilvánvalók, nem akarom profanizálni a japán életvitelt, sokkal inkább biztatni szeretném magunkat. És tanulni tőlük. Ők beszélnek a természetről, nem úgy, mint az angolok az időjárásról, hanem szívvel, mint a lényeges dolgokról. Mert fontos észrevenni a virágot, egy kő vagy egy felhő formáját, megnézni egy elénk kerülő festményt, meghallani a madárfüttyöt. Megállni, amikor valami szép kerül utunkba, ráfigyelni, kikapcsolni minden egyebet. Megélni a pillanatot. Erre tanít a zen, a wabi-sabi és a költészetük. Talán ezért született a haiku, a szépség, a pillanat, a gondolat együttes remeke. Levendulaszín regénybe illő hajnal kakukk ébreszt rá (Matsuo Bashô) vizek színére hímes selymet szurkál a tavaszi zápor (Ryōkan Taigu) Érezzük, milyen gyönyörű! Albert Ildikó