…koldustetű vagy cigánytetű, ami a nyelvi lelemény csúfondáros kajánsága következtében nem a lapostetű rokona, hanem növények szúrós, tüskés termése, ami az országutak melletti árkokban vagy még inkább mezőkön és réteken rád ragadhat. Kedves olvasóm, a te ruhádra is, mert nem válogat újságolvasó és újságot nem kedvelő, jó és rossz ember, szegény és gazdag között, sőt még ember és állat között sem, mert ez utóbbiak hosszú szőrű bundáját is kiváltképp kedveli. Egyes adatok szerint ennek a tüskés, ragadós termésnek a koldustetű nevét Méliusz Juhász Péter honosította meg a magyar nyelvben Herbárium című könyvében (16. század), amely az első magyar orvosi füveskönyv. Méliusz németből való tükörfordítással alkotta e nevet és az apróbojtorján termésének megnevezésére használta, népszerű könyve nyomán ragadt meg a magyar nyelvben. S hogy az embert bosszantó apró élősködőknél maradjunk, a bolhákat is az a megtiszteltetés érte, hogy önmagukon túli jelentésük is van: a cigánybolha ugyancsak szúrós, ragadós növény, és jelent olyan szikrákat is, amik a kovácsműhelyekben röpködtek a pörölyözött tüzes vasból, de mondják a szabad tűzhelyen pattogó szikrákra is. Érdekes növénynév rengeteg van, sajnos ma már a szakembereken kívül nagyon kevesen ismerik ezeket. Ne vedd rossz néven, kedves olvasóm, de arra is kíváncsi lennék, hogy ismered-e az apróbojtorjánt?! Ha jól meggondolom, arról is keveset tudunk, amit ismerni vélünk. Itt van mindjárt a földialma. Mátyus István Diaetetica (Kolozsvár, 1762) című könyvében bukkantam a földialmára, aminek nem ez a neve honosodott meg, hanem pityóka, krumpli, burgonya stb. lett belőle. Erdélyben akkortájt még nem volt nagyon elterjedt, inkább ritkaságnak, érdekességnek számított. Ezért a szerző részletesen kitér a történetére, szerinte Peruból származik, és egy angol utazó 1623-ban hozta Virginiából „Irlandiába és onnan azután úgy terjedett Európának többi részeire. Két jelesebb nemei vannak. Egyiknek haja sárgásfehér, sima, maga kvörtélyforma, a bele puhább, fehérebb, maga is nagyobb, egy lúdtojásnyi, vagy ökölnyi… Másik veres hajú, szennyesebb színű, vizesebb belű, cseges-bogos, egydiónyi vagy tyúktojásnyi nagyságú”. Mátyus miután többféle földialmareceptet felsorol, hangsúlyozza, hogy „tavasszal holdtölténél, fél singnyire egymástól, három hüvelyknyi mélységre” kell elvetni. Akkor még nem volt a Székelyföld alapvető élelmiszere, mint manapság. A kenyér is leginkább rozs-, árpa- vagy zabkenyér volt. Mátyus így jellemzi ezeket: „A rozskenyér a búzakenyérnél egész Európában közönségesebb, de enyvesebb, tömöttebb, durvább, nehezen emészthető, szaporán megsavanyodik és ecetesedik, sok szelet csinál. A franciák, belgák, németek, lengyelek, muszkák ellenben a rozskenyeret mindjárt a búzakenyér után teszik… Az árpakenyér sovány és durvasága miatt ma a szegényebb parasztok eledele… A zabból is az északi hideg tartományokban, s minálunk is a havason kenyeret sütnek.” (Megjegyzem, hogy a falucsúfolókban a menaságiak és pottyandiak zablepényesek.) E leírások után rendkívül érdekes a Székely kiszi nevű recept. Szakácsmester legyen a talpán, aki ma ezzel akarná feleleveníteni a hagyományos étkezést. Először is napokba telik az előkészítése, többször is meg kell mosni „leszedni a léháját, mely a vízben fenn úsz”, aztán pergelni, csebrekben leforrázni, kovászt adni hozzá és így tartani, amíg „magában forrani kezdvén a haját és korpáját felhányja, melyet kezükkel leszedvén, levét kinyomván, újabb meleg vízzel megvacskolnak, egy-két ízben farostán, azután szitán is átalszűrik”. Végül is sűrű kocsonyát főznek belőle és „lapos tálakba kitöltik, a közepit a széleire hányogatják, hogy ott is kiöblösülvén sűrűsödjön, hűvös helyen tartják, hogy egyformán aludjék meg. Melyet azután úgy hidegen, magára falatonként kimetszvén és torkukba jól bélővén, hogy ínyükhöz ne ragadjon, szaporán a más tálból tejet vagy szilvalevet hörpintenek reá és rágatlan lenyelnek”. Ha valaki megkísérli elkészíteni, és vendégeket is hív, feltétlenül tegyen ki egy táblát mellé: Vigyázat! Ragad! Kozma Mária