…gornyikálás. „Nemzeti múltunk patinás megverselését” (Pogány Péter: A magyar ponyva tüköre), Ködi Farkas János 17. században szerzett históriás énekét nevezi így Kölcsey 1815-ben: „cifra-nyifra gornyikálás”. Az esdő, kolduló dalocskában nem ismeri fel a nemzeti múlt hősi énekét, Vitéz Kádár István históriájában csak egy irgalomért, adományért esdeklő kolduskornyikálást hall. Kádár István hősies halála 1657 júniusában a lengyel hadjáratban történt. Szalárdi Siralmas krónikája szerint „Kádár Istvánt magát is főben lőtték vala, úgy hogy a csata után eltakaríttatásakor az agya koponyájából a nyilvasat ki sem vonhatták volna.” Erről az eseményről írt verses éneket Ködi Farkas János, a füzetecskét vásárokon árulták, s a nép hamar megtanulta nemcsak a ponyván árult füzetekből, hanem hallomásból is, mert a koldusok is énekelték szerte az akkori magyar világban, vásárokon, útszélen, sokszor hegedűvel kísérve: „Felemelé Kádár szemeit az égre / Mondván: Uram Jézus jövel segítségre…” 1792-ben a pesti egyetem pálos professzora szerint „legközönségesebb módi ezekben olvasottnak, forgottnak lenni”. Dühös ítélete mai szemmel nézve azt is jelenti, hogy már nem lehetett szótlanul elmenni ezen „istoriák” mellett, hiszen – mint Csokonai mondja – „az efféle költemény nyalatná magát, mint a méz”. Vörösmarty Mihály Tündérvölgy című eposzát ilyen méznek – ponyvaterjesztésre – írta. Barátját levélben kéri, hogy a pesti vásár alkalmával neki Argyrus király históriájának ponyvafüzetét – a Csongor és Tünde című drámakölteményének ihletője – megvegye. Kádár István éneke nagyon elterjedt lehetett, hiszen Gaál József peleskei nótáriusa is ezt intonálja szorongatott állapotában és Arany János is feljegyezte, amikor egy koldustól hallotta. A 17–19. században a népnek szánt füzetes, könnyű rímekbe szedett verses históriákat, kalendáriumokat, amelyeknek nemcsak a tartalma és dallama, hanem az ára is „fülbemászó” volt, nevezték jelentésátvitellel (földre terített ponyván árulták) ponyvának. Később e nevezetet érdemtelenül lefokozták: egyenlő lett az értéktelennel, sőt – lekicsinylő, becsmérlő ruhát aggatva rá – az érzelgős, a bűnügyi, sőt a szennyirodalommal, pedig az olcsó füzetek valamikor drága tandíjat is helyettesítettek: olvasásra ösztönözték a kíváncsiakat. Ez már a vásáron elkezdődött, amikor a képmutogató a kinagyított, sokszor kézzel színezett, póznára akasztott lapokat forgatva, mutogatva „kiénekelte” a históriát. Köztudott, hogy Arany János Toldijának ihletője és elődje volt Ilosvai Selymes Péter műve, A híres és neves Tholdi Miklós jeles tselekedeteiről és bajnokságáról való história, ami 1574-ben jelent meg Debrecenben. Sajnos – mint Pogány Péter kutatásai igazolják – ebből az első kiadásból egyetlen példány sem maradt ránk. Ponyvafaló volt Arany János, főleg szalontai diákéletében, és később ő maga is jelentetett meg verset ponyvafüzetben, sőt életének be nem teljesült álma volt a Toldit népies kiadásban kinyomtatni. Erről így ír Petőfinek: „...kinyomatom Váradon népies kiadásban, elannyira, hogy egy húszasért árulni lehessen, s akkor megindulok vele vásárról vásárra.” Névtelen szerzőségét („Írta, aki nem aludt, olvassa, aki aludni nem tud”) is azonosította a magyar irodalomtörténet pár ilyen füzeten. Arany már országos hírű költőfejedelem volt, még akkor is – már a harmadik Toldi-kötet tervezgetése közben – mind azt hajtogatta: „Leginkább szeretném, ha ponyván kaphatna hírre, akkor nagy és állandó közönsége lenne, s mi legtöbb: maga a nép.” Arany tudta és vallotta, hogy a könyv legrövidebb útja a nép felé az olcsóság. Elefántcsonttoronyban élhet és alkothat ugyan az író remekművet, a nyomda is adhat ki látványos, drága könyveket, ám az elefántcsonttoronyból nehezen jut el a hang oda „le”, és az akármilyen művészi látványtól sem hatódik meg a szegény ember, annyira biztosan nem, hogy kenyér helyett könyvet vásároljon. Ilyen módon olvasásra biztatni „a népet” többnyire csak utópia marad. A magyar irodalom- és könyvtörténet ismeri – bár mintha néhanapján szégyenkezne az emlegetésével – Jókai Mór, Kemény Zsigmond, Katona József, Madách Imre, Mikszáth Kálmán, Szép Ernő és mások ponyvára írt műveit. Fönnmaradt két példányával értékes könyvritkaság Illyés Gyula és József Attila A nép nevében című, közösen írt „forradalmi ponyvája” 1942-ből. Hogy ezeknek a kiadványoknak Szép könyv-versenyeken esélye sem lett volna?! Nem hiszem, hogy író és olvasó búslakodott ezen. Kozma Mária