…sokoldalúan fejlett ember – a sokoldalúan fejlett szocialista társadalom szülöttje –, aki állítólag ahhoz értett, amihez csak akart. Kedves Olvasóm! Kérlek, ne téveszd össze őket az ezermesterekkel, akik valóban sok mindenhez (a sok minden kevesebb, mint a minden!) értenek, és őket többnyire csak a közvetlen környezetük ismeri… olykor maradandó, a művészethez közeli tárgyakat is (kéz)ügyeskednek. De most nem róluk beszélek, mert ők a „helyükön” vannak. Ki hinné, hogy a sokoldalúan fejlett embertípus nemhogy átmentődött negyedszázad alatt, hanem virágkorát éli, igaz, már nem felsőbb utasításra, hanem önszántából, öntevékenyen és önjelölt módon. Nyilván nincs olyan tudományág vagy művészeti terület, ahol nem lennének jelen profik, amatőrök és dilettánsok. Sokszor eszembe jut Krúdy Gyula szellemes jellemzése egy „idegenvezetőről” – ha mélyebben belegondolunk, akár a dilettantizmus meghatározása is lehetne: „Azoknak, akik a szülővárosába látogattak, elmondott mindent, amit a főtéri szoborról tudott. Azt tudta, hogy kik szoktak felmászni rá.” Bevallom, van egyetlenegy dolog, amiért irigylem a dilettánsokat: elképesztő az önbizalmuk. Mintha egész nap tükörben sminkelnék hozzájárulásuk orcáját az egyetemes akármihez. Legfőbb vadászterületük persze a művészet és a lélekismeret. Itt fényesre suvikszoltan jelennek meg, nem tanítanak, hanem kitanítanak – közben némi fennköltség sem árt az imázshoz… Kedves Olvasóm! Nem félek attól, hogy bárkit is megsértenék a fentiekkel, ugyanis saját magáról senki sem képzeli – még csacsogó, tiszta vizű patakocskák partján és vadvirágos rét közepén sem, ahol versek, lágy zenei akkordok, dobpergő szónoklatok és egyéb angyali teremtmények zengedeznek, suhannak az ég lírai kékjén és hullnak alá onnan, hogy babérkoszorúként üljenek az illető sugárzó homlokára –, tehát saját magáról senki nem képzeli és hiszi, hogy ő dilettáns lenne. Vajon mikor jön el a pillanat, eljön-e egyáltalán, amikor az ilyen vadász rádöbben, hogy önmagát lőtte le a csacsogó, tiszta vizű stb. partján?! Pedig volna egy támpont: azzal foglalkozik, amiről csak annyit tud, mint a turistavezető a Krúdy-novellában. A nem tudás természetesen nem jelent teljes műveletlenséget is egyben. A baj csak az, hogy a szabályok nélküli „önképzés” olykor zavaros összevisszaságba, felületességbe torkoll. Tulajdonképpen szomorú összegzésem e dologban az, hogy a döntés – ki a profi, ki az amatőr, ki a dilettáns? – nem lehet a saját döntésünk, ezermesterségünk, sokoldalúságunk része. Mindig mások ítélkeznek. Az is szomorú, hogy „mások” is tévedhetnek, de nem olyan gyakran, mint képzeljük. Most Konfuciust hívom segítségül a magyarázathoz: „A kiváló embert csak saját tehetetlensége bántja, de nem az, hogy az emberek nem ismerik, vagy félreismerik” – talán ezt gondolhatta az a bizonyos Krúdy-féle szobor is főtéri magányában, amikor a turisták elmentek mellette és már tudták, hogy kik másztak fel rá. Kedves Olvasóm! Van még egy kedvenc idézetem a témában. Ez eléggé közismert anekdota, az istenadta tehetségre vonatkozik. Egy fiatalember egyszer Wellington hercegtől valamilyen hivatalba való kinevezését kérte. A herceg hosszan és kedvesen elbeszélgetett vele, majd így szólt: – Kérését, sajnos, nem teljesíthetem. A fiatalember felháborodott: – De hát minden kérdésére tudtam válaszolni! – Ez igaz – mondta a herceg –, a baj csak az, hogy Ön többet tanult, mint amit értelmi képessége és tehetsége megengedett volna. Hogy hol az igazság? Válaszként egy klasszikus viccel szórakoztatlak, Kedves Olvasóm: Angliában utazik három tudós a vonaton. Kinéznek az ablakon, és látják, hogy a vasút mellett juhok legelnek. Így szól a fizikus: – Levonhatjuk a következtetést, hogy Angliában a juhok feketék. A matematikus: – Levonhatjuk a következtetést, hogy Angliában tizenöt juh fekete. A filozófus: – Levonhatjuk a következtetést, hogy Angliában tizenöt juh egyik fele feketének látszott. Vajon mit mondana a profi újságíró, ha velük utazna? – kérdem én. Hát semmit! Éppen csak megírná, hogy mit beszéltek azok hárman. Kozma Mária