borús égbolt
Volt egyszer egy…
…lantorna, sőt mi több: gyermektartó lantorna. Vegyük sorjába. Kihalt szó, ma már egyáltalán nem használjuk sem írásban, sem élő beszédben. Egyrészt helyét végérvényesen átvette egy másik szó: a lámpa, másrészt eltűnt az a használati tárgy, amit jelölt, s vele természetes folyamatként a megnevezése is: a lantornás ablak. Lantornának nevezték a vékony, szárított marhabendőt, belet, hártyát, amit előzőleg megszárítva erősítettek az ablaknyílásra, vagy vastagon átitattak olajjal, mert így tartósabb volt, viszont sokkal drágább (az olaj miatt). Nem tudom, az ablak és az ajtó szavunk kimegy-e divatból, mert újabban egyre csak nyílászáróról hallok – azon gondolkodom, hogy ha már nem lesz „ablak” és „ajtó”, hanem csak „nyílászáró”, ami mindkettőt jelöli, milyen kacskaringós módon lehet majd megmagyarázni, hogy hová tették a lantornát, mert az ajtóra nem… És az ablaktábláknak mi lesz a neve?! Ezek ugyanis még régebbiek, mint a lantorna, csak az volt a bajuk, hogy nem nagyon engedték át a fényt, viszont hideg időben benn tartották a meleget. Nagyjából a 14. század végétől a lantornás ablakot aztán lassan-lassan felváltotta a papírral bélelt ablak, ezt legalább natúr lehetett használni, nem is kellett beolajozni, és ugyanebben az időben megjelent és használatos lett, persze kezdetben csak kastélyok, paloták ablakaiban, az üveg is.
A magyar művelődéstörténet megemlékezik arról, hogy 1538-ból fönnmaradt egy ablakpapír darabja, amit ma múzeumban őriznek. De nemcsak ezért értékes, hanem azért is, mert Bornemissza Pál erdélyi és nyitrai püspök latin nyelvű levelének egy részlete van rajta. A levelet Batthyány Kristófnak írta, természetes, hogy latinul, mert az volt a „művelt” nyelv, de a végére odakanyarított magyarul egy utóiratot, mi szerint: „Többet írok vala, ha papirosom leszen vala. Ezt is az ablakról vettem le éjjel.” A címzett nyilván nem ablakpapírként, hanem levélként értékelte a küldeményt, s nem az ablakba, hanem a levéltárába tette.
A 17. században az orvosi könyvekben a lantorna jelentése hártya, hártyika, de a gyermektartó lantornáról, amikor először olvastam, el sem tudtam képzelni, hogy mi lehet. Végül is némi bajlódással rábukkantam Keszler Borbála Magyar orvosi nyelv a XVII. században című írására, amiből végre megismertem a jelentését, ami nem más, mint méhlepény.
Néprajzi leírások szerint a lantornás ablak sok helyütt, főleg falun, még a 19. század végén is létezett, de a lantorna legfőbb felhasználási területe már a konyhába került: a befőttesüvegek lezárására alkalmazták. Ekkor még közismert tehát a szó és jelentése, életben van, de már halódik, mert itt is a jobb, megfelelőbb anyaggal helyettesítik, amint azt pl. Stein János hirdetési katalógusa is mutatja. Stein híres kolozsvári könyvkereskedőnek üzletében a könyv mellett papíráruja is volt, amit így hirdetett: „Van szerencsém továbbá köztudomásra hozni, hogy mindennemű író és rajzpapírokkal most is a legjutányosabb árban szolgálhatok… papír-kárpitokkal és lantorna helyett penész hárintó [hárító] pergamenpapí
rokkal.”
Végezetül idézek Csokonai Vitéz Mihály Zsugori uram című verséből – egy szóért egy egész szakaszt – emlékállításnak: „Most is azért sóhajt és dúl-fúl magába, / Mért nem adhatja az áert árendába. / S öszvekalkulálván saját számadását, / Nyögve kárhoztatja szörnyű pazérlását. / Gyász idők! – így kiált, vádolván az eget, – / Lám, csak egy rövid nap mennyit elveszteget. / Ma csak harminc arany jött bé a kasszába, / Mégis kilencven pénzt adtam ki hiába. / Azonba mely szörnyű károm következe: – / Itt jajgat, s fejére kúlcsolódik keze – / Mely szörnyű kár! egy szél pénzem elrablotta, / Lantornás ablakom ketté szakasztotta! – / Úgy tűnődik; s talám azt is sajnálja ő, / Hogy a versbe ingyen, potomra jött elő.”
Kozma Mária
.jpg)
