…börtönirodalom – nem az, ami a börtönről szól, hanem az, amit börtönben írnak. Aki újságot olvas, vagy híreket néz a tévében, mindenki tudja, hogy miről beszélek. Kedves Olvasóm! Szeretnék példálózni, hogy ez nem mai találmány, bármennyire ravaszul is használták ki egyesek ezt a lehetőséget. A börtönben írók egyik leghírhedtebb alakja (aki különben nem erről híres, hanem a politikai fanatizmusáról) a 15. században élt Savonarola. Ifjúkorában a természetrajz és matematika tanára volt – ezért még furcsább az élettől elszakadt, későbbi fanatizmusa. Életrajzírói azt állítják, hogy egy szerelmi csalódás fordította el végképp a világi romlottságtól (savanyú a szőlő?!). Prédikációiban csakúgy hemzsegnek a látomások. Az ő hatására történt, hogy a firenzei Tanács szigorú intézkedéseket hozott a fényűzés és erkölcsrontó mulatságok ellen, vagyis minden ilyent betiltottak, később Savonarolát is eltiltották a szónoklástól, de a lavinát nehezebb volt megállítani. Közben ugyanis meggyújtották „a hiúságok máglyáját”, ahol jelképesen elégették a hét főbűnt. Populista buzdításai nyomán hívei megrohanták az „erkölcstelen” személyeket, mint amilyenek a gazdagok, a színészek és mindenféle művész; a színes, díszes ruhákkal együtt elégették a könyveket, festményeket. Az önjelölt prófétának vakbuzgó rajongói Krisztust kikiáltották a Firenzei Köztársaság „királyává”. A vakhit mindig elképesztő könnyedséggel keveri össze a valóságot az érzékfölöttivel, a népellenséget a hőssel… és fordítva. Hívei tehát „tűzön-vízen” át hívei maradtak, mindenképp be akarták bizonyítani hősük prófétai küldetését, ezért istenítéletet kértek próbának és bizonyítéknak. A tanácstagok ki is tűzték a napot, de aztán a hívek a „tüzet-vizet” elodázták. Ellenségei viszont eretnek tanok hirdetésével vádolták meg Rómában, s az egyházi törvényszék Savonarolát két társával együtt Firenze főterén 1498 áprilisában felakasztatta, majd holttestüket máglyán elégettette. Savonarola az életidegen fanatizmus szimbóluma lett. Alakját sokan megírták, mert minden benne van, ami ezt példázza: a tehetséges, ám népámító szónoktól az erőszakos diktátorig. Igaz, később azt is mondták róla, hogy tulajdonképpen az eszme jegyében cselekedett. Bármilyen eszme jegyében tett cselekedetek, de a magyarázatok is az embertől függnek. Erről miért feledkezünk meg minduntalan? Végül is az ember választja a hovatartozást, az „eszme jegyét”. Déry Tibor G. A. úr X-ben című regényét börtönben írta. Az abszurd eszközeivel ábrázolja, hogy abban a pillanatban, amikor egy eszme saját magát tekinti az igazság egyedüli letéteményesének, akkor máris megteremti a szellem- és igazságpusztító fanatizmus alapjait, a diktatórikus gondolkodást, viselkedést. (Az ötvenhatos események nyomán Déryt kilencévi börtönbüntetésre ítélték, amelyből hármat töltött le. A börtöncellában írta meg említett regényét – ezt a kafkai víziót a világról.) „Szürkületlámpák – írja. – Vagy inkább az esteledőhöz igazodó fények. Hogy lehet itt látni?… Aztán eszembe jut: mindig azt az őrt lövik le, aki fénypásztában lépked. Aki a homályból vigyáz: lát és megmarad” – mondta-tudta Déry Tibor. Ez igaz lehet, de van-e jelentősebb eszme, mint az emberi szabadság, a „fénypásztában” való nyugodt járkálás természetes, emberi kiváltsága? Ám Savonarolák nélkül! És anélkül, hogy a járkáló valamilyen őr lenne. Legyen csak örömmel sétálgató, aki biztonságban érzi magát és otthon a fényben. Ezért aztán lankadatlan figyelemmel kell kísérni mindenkit, aki ez ellen cselekszik, de azokat leginkább, akik hencegnek a „népképviselettel”, akik minduntalan fáklyavivőknek kiáltják ki magukat, a legkisebb gesztus is jelentős lehet, még az is, amit megmosolygunk. Fenyegető, de talán mégis érdemes ébren tartani a gondolatot, miszerint bármikor eljöhet a pillanat, amikor homályból kell vigyázzuk a megmaradásunkat. S akkor az ilyen szavakat is, mint „fanatikus” vagy „diktátor” csak suttogva ejthetjük ki, s példát sem igen hozhatunk a megmagyarázásukra, mert hasonlítani fog valakire… valakire, akit régebb is ismertünk… olyan jó szónok volt… ki gondolta volna?! Kozma Mária