borús égbolt
Volt egyszer egy…
…honvédtábornok: Görgey Artúr, aki 1818-ban született, 1916-ban halt meg. Az utókor sem születésének, sem halálának évfordulójáról nem nagyon emlékezik meg. Hogyan is tehetné, ha egyszer a nevével kapcsolatos leggyakoribb mondat, ami a történelemkönyvekben megjelenik az, hogy: „…és akkor Görgey Artúr Világosnál, a cári csapatok előtt, feltétel nélkül letette a fegyvert”. Kétkötetes önéletírása 1852-ben jelent meg németül, angolul, olaszul és svédül.
Görgey a forradalom leverése után emlékiratát Klagenfurtban, az öccsének mondta tollba. Talán ez az íródeákoskodás biztatta Görgey Istvánt, hogy ő is megírja a maga visszaemlékezését. A történelemtudomány igen hálás neki, mert az emlékiratokon, versein és kisebb újságcikkein kívül van egy nagyon fontos érdeme, mégpedig az, hogy gyűjtötte az 1848–1849-cel kapcsolatos okiratokat, dokumentumokat, és munkáiban ezeket felhasználta, illetve közölte és magyarázatokkal látta el.
„1848. május–júniusban – kezdi emlékiratát Görgey István –, amilyen gyönyörű volt a természet tavasza: szintannyira borús volt az ország politikai láthatára. Majd távol, majd közel villámlott. Nehéz, fojtó volt a lég. De a hazai ifjúság vére pezsgett, ina feszült, szíve és karja duzzadt az erő teljétől. Népgyűlések buzdulnak a Nemzeti Múzeum előtti téren, hol a nagy szabadlépcsőt szegélyező fal tetejéről Petőfi, Vasvári lelkesítő beszédeket tartanak. […] 1848. évi piros pünkösd vasárnapja gyönyörű verőfényes idejének előszombatján estefelé ketten Artúr bátyámmal nagyot jártunk a budai Zugliget környékén. Nem is akaródzott a városba visszamennünk, s így abban állapodtunk meg, hogy pünkösd napköltét is itt a hegyek közt akarjuk élvezni, és minthogy úgyis hozzá kell szokni a táborozáshoz: hát mindjárt kezdetnek itt is maradunk e szép erdőben éjjeli szállásra.”
Kedves Olvasóm! Megfigyelheted, hogy mennyi könnyed fellengzősség, romantikus hangulat van ebben a néhány sorban. Mintha a forradalom nem véres valóság lenne, hanem regényes kaland, mondhatnám „irodalom”! Megmosolyogni való (vagy bosszankodásra méltó) az a könnyedség, amivel az emlékíró arról beszél, talán hiszi is, hogy egyetlen éjszakai szabadtéri szállással be lehet gyakorolni a majdani hadi táborozásokat?! De olvassuk tovább:
„A Laszlovszky-féle vendéglő feletti ún. Remete-szikla tövében hajtottuk egészséges álomra fejünket. A nap felköltét kísérő hűvösebb szellőre ébredvén, mikor piros pünkösd vasárnapján reggeliző nagy szándékkal a Disznófő felé ballagtunk: a főváros felől távoli puskaropogás hangja ütötte meg fülünket. Amint ráfigyeltünk, a lövöldözés folyton ismétlődő és rendezetlen volta csakhamar meggyőzött, hogy Pesten-Budán baj van. Rögtön haza is siettünk, s azon józanon értünk be a nyugodalmas Budán át a forrongó Pestre. Itt akkor már megszűnt volt a lövöldözés […] reggel vér folyt, nekünk azt beszélék.”
„Emlékezetbeli tévedés – írja az előbbi idézethez kapcsolódó jegyzetekben Katona Tamás, aki Görgey István naplóját sajtó alá rendezte –, a lövöldözés csak este kilenc óra tájban kezdődött.”
Most kinek higgyünk? Persze, hogy inkább Katona Tamásnak, aki még sok-sok más emlékiratot, okmánytárat stb. áttanulmányozhatott, egybevethetett, amíg ezt leszögezte. A jegyzetanyagból azt is megtudhatjuk, hogy mind a vendéglő épülete, mind a Remete-szikla mai napig léteznek, a sziklát ma Tündér-sziklának hívják.
Gyakran, szinte kötelező módon elmondjuk az önéletírásokról, hogy azok kordokumentum volta mennyire fontos az utókornak, különösen, ha azokat ismert történelmi személyiségek írták. Az én képzeletemben azonban sokszor felsejlik az önéletíró, aki már valahol a felhőkön kikönyökölve, mosolyogva figyeli, hogy történészektől akár írásszakértőkig, sok-sok tudós, vagyis az utókor hogyan próbálja helyére rakni az ő emlékeit – azaz elválasztani a valóságot az elfogult, személyes „magántörténelemtől”.
Kozma Mária
.jpg)
