…magyar betyárromantika. Legközismertebb alakja Rózsa Sándor, aki részt vett a ’48-as szabadságharcokban. A kiegyezés utáni közkegyelem sem kegyelmezett neki, továbbra is börtönben maradt, mindaddig, amíg a közakarat – a szegediek több száz aláírást gyűjtöttek a kiszabadítását kérelmezve – 1868-ban ki nem szabadította a péterváradi kazamatákból. Rózsa Sándor tehát börtönben volt 1862-ben, amikor az egész magyar sajtót bejárta a hír, hogy Rózsa Sándor megszökött börtönéből, szabadon jár-kel és pénzt gyűjt a határszélen betörésre váró magyar honvédek számára. A hírneves betyárnak két társa is volt, akikkel Kiskunmajsa városkájában megjelent, persze álnéven, s mindhárman csak bizalmasan (micsoda nagyszerű lélektani fogás, szélhámos manipuláció!) megbízhatónak mondott embereknek súgták meg „igazi” nevüket: Rózsa Sándor, Garibaldi József és Kossuth Flóra. A hiszékenyek forintjaiért hamis aranytantuszokat, vagyis meghatározott értékű érméket adtak cserébe, amiket – mint állították – majdan, győzelemkor vissza lehet váltani, vagy éppen fizetőképes pénzek lesznek ezek. Békés István Magyar Ponyva Pitaval (Pitaval a. m. nevezetes bűntények leírásának gyűjteménye) című könyvében azt írja, hogy a korabeli jegyzőkönyvek alapján tudni lehet, miként a szélhámosok alig néhány nap alatt 3-4000 osztrák értékű forintot gyűjtöttek össze. A kovácsmester felesége, aki egymaga 1000 forinttal támogatta a hazafias ügyet, még a törvényszéken sem volt hajlandó elhinni, hogy becsapták, inkább hitte azt, hogy a törvény emberei szedik rá, s csak azért, hogy ezzel az úri huncutsággal elítélhessék a három hőst. Ilyen értelemben tanúskodott – szerintem ez érzelmileg több volt, mint buta hiszékenység: reménykedés volt, és ha naiv is, de igazi hazafiasság. A pro és kontra, szenzációhajhász újságcikkek nagyban hozzájárultak a szélhámosok gyors megkereséséhez és leleplezéséhez. A nagy nyilvánosság azonban váratlanul csak tovább erősítette a betyárromantikát. Kiszabadulása után – a betyárromantikát meghazudtolva – Rózsa Sándor tisztességes munkát keresett, ám e helyett a hivatalosságok arra akarták rávenni, hogy legyen belőle pandúr, hisz nálánál jobban kevesen ismerték a tanyavilágot, a lehetséges búvóhelyeket, vagy ha pandúr nem akar lenni, akkor legyen besúgó, adja föl a régi cimboráit, akik Szeged környékén bujkáltak és raboltak. Rózsa Sándor nem engedett a negyvennyolcból, visszautasította az ajánlatot, ami a szabadságát és megélhetését garantálta volna. A királyi biztos szerint azonban ez is csak azt igazolta, hogy a betyár konok negyvennyolcas és biztosan rablásból akar megélni. Erre bizonyítékot is szerzett besúgói révén, akik – igaz volt vagy sem, nem tudni – azt állították, hogy bandája van és sok újabban megesett rablást ő tervelt ki és hajtott végre. Csellel elfogták és 1874-ben halálra ítélték. A király megkegyelmezett neki: a halálos ítéletet életfogytiglani börtönre változtatta. Rózsa Sándor akkor már a szamosújvári börtönben raboskodott. Még egyszer felbukkan alakja körül a betyárromantika és a nép rokonszenve: újságokban is megjelenik a hír, hogy megszökött a börtönéből, és szerte a vidéken mesélik, hogy bujkál, és hogy látták itt meg ott. Annyira életszerű ez a mese, hogy a szegedi hatóságok féltükben hivatalos levelet küldenek Szamosújvárra a börtönigazgatósághoz, hogy tisztázzák a dolgot. Azok ugyancsak hivatalos átiratban válaszolnak, hogy a kósza hír nem igaz, Rózsa Sándor nem szökött meg, Szamosújváron raboskodik. A börtönben állítólag szabómesterként dolgozott az öreg betyár. És ismét csak állítólag, amikor az olló és a tű is már kiesett elgyengült ujjai közül, akkor kötőtűt adtak a kezébe és megtanították harisnyát kötni. 1878-ban halt meg, a börtön temetőjében lelt nyughelyre. Nehéz elképzelnem a karikás ostor, puska, pányva helyett kezében a kötőtűt… de hát tudom, hogy a valóság oly sokszor megtréfálja a romantikát, a mesét és csúfondárosan a nyelvét öltögeti rá. Mégis most azt mondom, ne engedjünk a negyvennyolcból, s maradjunk a megcáfolhatatlan igazságnál, ami igenis a karikás ostor és a puska. Kozma Mária