…ecet, ami ma újra virágkorát éli, nemcsak savanyító fűszer és téli tartósító, hanem az emberre teljesen ártalmatlan háztartási tisztító- és fertőtlenítőszerként is egyre inkább ajánlott a „bio” elkötelezettjei által. A mi korosztályunk nagyanyáinak „elsősegély-ládájában” is ott volt a „ha nem használ – nem is árt” ecet, rovarcsípésekre pl. remek gyógyszerként. Az is megtörtént persze, hogy ártott is, meg használt is egy időben: egy 1584-es kolozsvári adat szerint Szabó Katót boszorkánysággal vádolták, s a vádak egyik legsúlyosabbika az volt, hogy egy beteg legényt ecettel „kent”, vagyis megmasszírozott, s a legény meggyógyult. Hasonló terhelő körülmények elősorolása és a tanúvallomások után a bírák a boszorkányt elégetésre ítélték – nemcsak a kenésben, hanem a gyógyulásban is a boszorkányos praktika bizonyítását látva. A középkorban Európa-szerte híres volt a templomos lovagok gyógyecetje is; először mint „titkos” összetételű patikaszerről olvastam róla, aztán amikor receptjét megtaláltam egy regényben (!), győzött a kíváncsiságom és elkészítettem; azt nem tudom, hogy mit gyógyít, de mondhatom, igen finom fűszeres savanyítót nyertem a salátákra. Most azonban az igazgyöngyoldó és kőtörő ecetről szeretnék mesélni Tóth Béla nyomán, Mendemondák. A világtörténet furcsaságai (1896) című könyve alapján. Az ecettel kapcsolatos egyik legrégibb mendemonda, hogy Kleopátra ecetben felolvasztott igazgyöngyöt ivott fogadásból. Tóth Béla azt mondja, hogy lehetne igazság a dologban, mert a gyöngy valóban felolvad az ecetben, ha az elég erős és ráadásul forró is, de akkor is időbe telik a folyamat – na de: „Kleopátráról és minden zseniális szép asszonyról hiszem, hogy könnyen dob ki az ablakon kincseket, de hogy meszes ecetet igyék, azt nem hiszem, nem én, még ha Plinius írja is.” Livius elbeszélése szerint, amikor az ókor nagy hadvezére, Hannibál (i. e. 218) átkelt az Alpokon, ecettel vájt a sziklákban ösvényt a serege számára. Ezt utóbb a történészek mesének ítélték, bár próbálták magyarázni, hogy talán itt az acetum nem ecetet, hanem valami robbanószert jelent. Tóth Béla idézi aztán Casanovát, aki önéletrajzában (1788) elmeséli, hogyan szökött meg ecet segítségével a börtönből. Casanova áttörte az ólompadlót, de akkor a deszkák alatt márványmozaikot – terasszót – talált: „Rémülten láttam, hogy hegyes vasam ezen a kövön nem fog. Ekkor eszembe jutott, hogy Hannibál, Livius szerint, úgy tört magának az Alpokon utat, hogy fejszékkel vágatta a sziklát, amit előbb ecettel lágyított meg… beleöntöttem az üregbe egy palack erős ecetet, és másnap, meglehet az ecet révén, vagy azért, mert az álomtól felüdültem, könnyen bántam el a terasszóval, különben sem a márványt kellett széttörnöm, csak az egyes darabokat összekötő cementet.” A kőtörő ecet története most válik igazán érdekessé, merthogy egy egészen hazai, székelyföldi adattal is találkozhatunk benne: Köllő Miklós szobrász levelével, amit a szerzőnek írt e témában. Kedves Olvasóm! Mielőtt idemásolnám Tóth könyvéből az idézetet, emlékeztetőül elmondom, hogy Köllő Miklós Gyergyócsomafalván született 1861-ben, meghalt Budapesten 1900-ban, és két jelentős, itthon megtekinthető munkája az 1899-ben megalkotott Turulmadár a Madéfalvi veszedelem emlékművén, valamint a Kossuth-szobor szülőfaluja főterén. A levél: „A régi népek, ha nagyobb, ép kockaköveket fejtettek, méret szerint körülárkolták, és ékekkel repesztették. A keményebb kövek fejtése ma is két vaslemez közé szorított, szükség szerinti számú, tompa végű ékekkel (ponzetta) történik. A romboló kőtörést a régiek más robbantószer híján csakugyan ecettel végezték. Árkokat vágtak a kőbe, s az árkokba tüzet raktak; majd a tüzet gyorsan eltakarítva, az izzó árokba hideg ecetet öntöttek. Ezt a műveletet nálunk Gyergyóban és Csíkban minden székely tudja, és szükség szerint alkalmazza is; csakhogy nem ecetet, hanem hideg vizet használnak, és bizony omlik a szikla szó nélkül.” Hát ennyi fért ma ide az ecet történetéből. Kozma Mária