…„Szabad Billet az estveli 6 órakor tartandó nemesi mulatságra.” Ebben a mulatságban van aztán „magyar táncrend, s nem kevésbé magyaros viselet”. Írták ezt a meghívót 1835-ben a pesti felsőbb körök farsangi báljára, aminek egyik ötletgazdája és rendezője Pepi báró volt, akiből néhány évvel később a magyar irodalom kiváló írója – Eötvös József – vált. Ebben az idézetben látszólag csak a régies magyar nyelv az érdekes, pedig jóval több ennél. A történelmi emlékezet szomorúsággal tölti meg, merthogy elképzelhető, micsoda kapkodásba kezdhettek az urak és hölgyek, hogy magyaros viseletet varrassanak maguknak, s talán még a tánctanároknak is meggyűlt a bajuk, hogy magyar táncrendre oktassák az ismeretes társasági táncokat lejtő urakat, hölgyeket, és illő volt erre a bálra néhány magyar szót is megtanulni. A bált kommentálták is bőven a korabeli újságcikkek társasági hírei és az akkori feljegyzések. Ez ugyanis – nevezetesen a magyar nyelvű báli meghívó és a magyar „népiségnek” a nemesi bálba való fölemelése: a magyaros viselet és tánc, egyáltalán a magyar szó – csak farsangi tréfa volt. Akkori nemesi körökben csak az lehetett, és mindenki, aki ilyen meghívót kapott, úgy is értette. „A bálban különös figyelmet érdemlének – így szól egy korabeli feljegyzés – két hölgyek, mivel magyarul beszéltek.” És egy másik, hasonló feljegyzés: „Igen feltűnt gróf Cziráky Antal, egy fiatal törvényhallgató [jogász], aki remekül ejtette ki a magyar szót.” A farsangbúcsúztatás hete nemcsak a felnőttek mulatozásának volt az ideje, hanem a gyermekbáloké is. A 19. század 20-as éveiben József nádor rendezett emlékezetes farsangbúcsúztató gyermekbált budai palotájában. A fiatal főherceg tudott egy kicsit magyarul. Helytartói kinevezése után egy évvel, az 1796-os pozsonyi országgyűlésen a rendek közfelkiáltással megválasztották őt a Magyar Királyság nádorává, ami a király után a legmagasabb közjogi méltóságnak számított. József főherceg nádorsága alatt sokat foglalkozott kulturális és városrendezési kérdésekkel is: személyesen gondoskodott például az Országos Széchényi Könyvtár állományának bővítéséről, 10 000 forinttal járult hozzá a Magyar Tudományos Akadémia megalapításához, megszervezte a pesti Városliget rendezését, a Nemzeti Múzeum felépítését. A magyar művelődési életben játszott szerepét az is rendkívülivé teszi, hogy nagy tiszteletben tartotta a magyar nyelvet és művelődést, pedig élete végéig hadilábon állott a magyar nyelvvel, amit soha nem tudott rendesen megtanulni és beszélni. Gyermekei, István és Hermina viszont kitűnően beszélték a magyar nyelvet. A szóban forgó gyermekbált kommentálhatjuk úgy is, hogy belecsempészünk egy kis magyar nemzeti pátoszt, de azért mégiscsak farsangi maszkabál volt ez a „magyaros” gyermeki báj: a toborzó verbunkos, amit huszárruhás gyerekek táncoltak. Akárhogy is főúri bálon ez egészen különlegesnek számított, hiszen a mulatságokon, bálokon többnyire a valcert lejtették, és a galoppot – ügetőtánc – járták az urak és hölgyek. A nádori gyermekbál kedves tréfájaként jegyezték fel azt a jelenetet is, hogy a kis István herceg kihirdette a bálon (újra csak hangsúlyozom, hogy csupa magyar főúri gyermek és szüleik mulatoztak akkor azon a helyen), hogy a gyönyörű rózsacsokrot, amit a kezében tart, annak a lánykának adja, aki a legjobban tud magyarul. Nekünk már alig hihető az elkeserítő tény, hogy nemigen tolongtak a gyereklányok megszerezni azt a kitüntető rózsacsokrot. Pedig nyilván csupa magyar főúri név csillogott a meghívójukon... Végül is egyetlen kislány, Vay Lujza grófkisasszony lépett elő és mondta magyarul: „Kis főherceg úr! Adja nekem azt a szép virágot, én még verset is mondok magának magyarul.” És elszavalta Kisfaludy Károly Szülőföldem szép határa című versét. Lujzika megkapta a rózsacsokrot. Kedves Olvasóm! Most próbáld meg elképzelni, milyen nehéz volt akkoriban átkelni – hidak nélkül – Pestről Budára. Egy korabeli napló tanúsága szerint: „Süvöltve dúlt az éjszakai szél, mintegy diadallal csapkodván a fölzavart Duna hullámait… végre révészladikunk megtelve a budai bálba menő pestiekkel, recsegve megindult s azonnal a küzdő habok labdájává lőn. A metsző szél ellen felleghajtóinkba [bő, csuklyás köpeny] burkolva magunkat, szívszakadva vágyódtunk ki a budai partra.” Kozma Mária