…magyar arszlán – megkülönböztetésül az állatkerti oroszlántól, de a francia liontól is, bár a különbség az utóbbitól csak árnyalati. A Honderű című újság 1843-as évfolyamában egy egészen komoly tanulmány jelent meg erről a témáról. Az arszlánok és a lionok a régebbi gavallérok utódai, illetve leszármazottai, hogy a fejlődéstan szókincsénél maradjunk. A gavallérok a barokk korban születtek olyan úriemberekként, akik – ha nem is dolgoztak a szó ismert értelmében –, de volt munkakörük: hivatalokban reprezentáltak. Trócsányi Zoltán Régi világ, furcsa világ című könyvében említ pl. egy 1742-es adatot, amely szerint a kancellár maga mellé vette hivatalába Cziráky Józsefet, a több nyelven beszélő, világot járt ifjút „gavallérnak”, azaz mai kifejezéssel személyi titkárnak. A gavallér szóból aztán kikopott a hivatali rang és maradt az elegáns, drága csipkezsabós, térdnadrágos, csatos cipős, kényeskedő, magát mutogató, asszonyoknak udvarló, de főleg sétafikáló, amúgy gavalléros férfiú, az arszlán és a lion, amint a Honderű jellemzi: „Meg ne ijedjetek tőle szép hölgyek, bármint borzítsa sörényét e nemes divatkirály nem harap, sőt hamvas kezeiteknek egy intésére piciny lábaitokhoz simul, szemeitekből kilesendő óhajtásaitok legszeszélyesebbikét.” A cikkíró aztán felsorolja a korabeli elit állatkertet, amely szerinte így néz ki: „Különös ellentét a társasági túlfinomság és ennyi állatiság az elnevezésekben. Arszlánoknak hívják a társasági termek Caezárjait, párducnak a hatalmasok kegyencnéit, tigrisnek a divatos uracsok gyermeklovászait, farkasok a pénzcsarnok üzérei, legyek a rendőrkémek, patkányok a színpadok statisztái, minotaur a házi csend rablója [ez talán a házibarát?!], szfinxek a talányok gyártói, kígyók a főszerkesztő híre nélkül lapjaikba becsúsztatott hírecskék, szarkák az ügyvédek, medve valamely írónak porban heverő fiatalkori munkája, vércsék a háztulajdonosok, pávák a kérkedni szerető szívhódítók stb. Szóval alig van állat, mely ne kölcsönözné nevét a francia társasági osztályok valamelyikének. Lássuk hát a különbséget a francia és a magyar arszlán között. A párizsi lion legfényesebb kalitkája a színház. A pesti sem ritkán mutatja magát a színházban, s ha igen, úgy biztosan hozzá lehet számítani, hogy tíz este közül kilencet a német s egy felet a nemzeti színházban ásítozik. Pedig hiába! Míg arszlánjaink s azoknak nemesebb keblű nejeik nem ápolandják a nemzeti Tháliát, addig mindig árvának marad szegény, mert az állatkirályok után igazulnak a kisebbek. Farsang táján aztán az arszlán leveti királyi alakját és éppen annyi gondot s fejtörést fordít a legnemtelenebb, legcudarabb öltözetre, mint amennyi időt farsangon kívül szokott magára vesztegetni, hogy magát illőleg kikenje…” Miután körülnéztem a régmúlt idők eme elit állatkertjében, persze keresni kezdtem, hogy merre fordult a gavallérok, arszlánok, lionok sorskereke, kik is az ő utódaik, leszármazottaik ezen a vérvonalon. Csupa bizonytalanság! De az is lehet, hogy csak az elnevezéssel van baj, vagy azzal, hogy nem vagyok bejáratos ezekbe az illusztris zoo körökbe. Mégis hosszas töprengés után úgy vélem, hogy a sörényes állatfejedelem mai leszármazottait a kakasok körében kell keresnünk, merthogy ezek foglalkozási köre nem más, mint a kakaskodás. Tehetik, mert díszes a tollazatuk (minden toll világhíres divatcéget, márkát képvisel, még akkor is, ha ezek beszerzési helye – akinek nem inge, ne vegye magára – akciós vásár, netán turkáló, fizetési eszközük legtöbbször apuka pénze), mindenesetre hangosan, hetykén és saját meglátásuk szerint hódítóan kukorékolnak naphosszat, hogy felhívják a figyelmet magukra, illetve a hozzájuk tartozó autóra, villára, szállodára, nőcsatolmányra stb. Ahol ők az urak. De hát ez csak természetes: minden kakas úr a maga szemétdombján – tartja a népi bölcsesség, imigyen hozva közös nevezőre palotát és baromfiudvart. Kozma Mária