…orrcsonk, amiből kinőtt az „indiai orr”, azaz végső soron a modern orrplasztika. Európában nevezték indiai orrnak az orrpótlást, s a „kinőtt” – az adott esetben fura, már-már vicces, mert levágott orrokról van szó. Az ókorban a világszerte elterjedt büntetések egyike ugyanis az orrcsonkítás volt: apróbb bűntettekért csakúgy, mint lopásért, házasságtörésért (ez utóbbi esetben csak a nőket érintette). A levágott orr nem volt kellemes látvány, nem nőtt ki újra és a hajdani egészségügyi körülmények sem kedveztek a gyógyulásnak. A megszégyenült emberek pedig elkeseredetten kerestek valamilyen megoldást, hogy elviselhetővé tegyék orr nélküli életüket. Feltételezések szerint az első orrpótlás kb. i. e. 600-ban Indiában történt (az ősi Egyiptomból is vannak adatok) a homlokbőr, illetve a far bőrének felhasználásával. Ez már a sebészetnek a kezdete, ám szinte érdekesebb ennél, hogy az orrműtétek végzése századok óta egy vályogvető és fazekas kaszt kiváltsága volt (pl. egy európai szemtanú szerint 1795-ben olyan borotvával szabták a bőrt, aminek éle mindegyre eltompult, s így műtét közben többször is megfenték). Hitelt érdemlő feljegyzés egy Indiában szolgáló tábornok 1820 körüli elbeszélése is. Egy altisztnek valamely csekély mulasztása miatt a dühödt feljebbvaló levágatta az orrát – nem az ókorban, hanem a 19. században! Néhány hét múlva sikerült keríteni egy indiai csodadoktort, aki először körülnyírta az orr megmaradt bőrét, azután kiválasztott a faron egy pontot, és azt addig paskolta és verte papuccsal, amíg föl nem dagadt. Ezután levágott egy darabot a bőrből és az alatta lévő szövetből. Ezt ráillesztette a csonkra, és jó erősen rögzítette. A „ragasztás” sikerrel járt. Az altiszt az operáció után még sokáig szolgált, és a csonkításnak nem maradt egyéb nyoma, mint az átültetés körüli sebhely. Itáliában a 16. században az orrvarrás során a kar bőrét ültették át. Ezt az újítást Gaspar Tagliacozzi (1546–1599) vezette be. A sebész kivágott egy háromszöget a kar bőréből, de úgy, hogy az egyik él egyelőre nem vált el a helyéről, majd összevarrta a kar sebét. Amikor már meggyőződött arról, hogy a leffegő darab nem halt el, hozzávarrta az orrcsonkhoz és a beteg karját az arcához rögzítette. Húsz napon át kellett elviselnie ezt a helyzetet a betegnek, már aki túlélte. Ezután a sebész elvágta a kartól a bőrdarab végét és kezdődhetett az operáció esztétikai része: a megformálás, az orrlyukak vágása. Az első modern orrplasztikai sebész az angol Joseph Constantine Carpue (1764–1846) volt, aki két évtizeden át töprengett, tanulmányozott indiai feljegyzéseket, tervezgetett, mielőtt nekifogott a műtétnek. Végül is sikeres plasztikai műtétet hajtott végre egy emberen, akinek a vérbaj, illetve a higany, amivel azt kezelték, szétroncsolta az orrát. Carpue az ősi indiai eljárást – a homlokbőr átfordítását – alkalmazta. Ma már az orrvarrás a szépészeti műtéteknek is fontos része, célja lehet az öregedés eltüntetése az arcról. Beleillik a világsztárok által diktált szépségideál-trendbe és fiatalságkultuszba, aminek – mellesleg – ők is áldozatai. Kedves Olvasóm! Amikor a tévében pl. a ránctalanító kozmetikumok reklámjait nézed, tudd, hogy bevett szokás öregre sminkelt 13-14 éves kislányok fiatalra való „átváltoztatása”. Kozma Mária