…Szép új világ, ami Aldous Huxley angol író (1894–1963) „találmánya” és egyben regényének is címe. E regényt műfajilag a negatív utópiák közé sorolják, ami újra csak egy irodalmi műre utal: Morus Tamás Utópia című regényére, amit szerzője latin nyelven írt 1515-ben. Az „utópia” görög szóösszetétel, értelme sehol-hely, de kiejtése hasonlít az eutópiára, ami jó helyet jelent, így végül is az utópia valamilyen jó-rossz jövőképre utal, ahová az író nemcsak a képzelet űrhajójával utazik, hanem szellemi túlélőcsomaggal is, amiben irónia, szatíra, figyelmeztetés és az egyetemes emberi boldogság iránti vágy és elérzékenyülés is ott van. Az ilyen írói batyukat nem ritkán csak regény!-nek titulálják, és komoly társadalomtudósok igyekeznek nem venni tudomást róluk, vagy elintézni egy legyintéssel. Huxley „csak regény-repüléseit” azonban veszélyesnek ítélték. 1980-ban Missouriban távolították el az iskolai olvasmányokból, 1993-ban ki akarták vonni a könyvet egy kaliforniai iskola kötelező olvasmányai közül, mivel „a negatív tevékenységeket helyezi a középpontba” – pozitív tevékenység, ugye, a munka. Huxley repülései pedig leginkább önmagára jelentettek kockázatot, mivel akkoriban az ősi meszkalin (hallucinogén kaktuszméreg, ami a tudati működést csekély mértékben csökkenti, azonban tarka vizuális élményeket és az akaraterő kioltását okozza) és a modern kábítószerek hatását tanulmányozta (talán önmagán is) és erről írt esszéket. Huxley szép új világa egy tökéletesre fejlesztett társadalom. A magas fokú gépesítés teljes körű használatát kizárólag az fékezi valamelyest, hogy a tudósok szerint az embereknek nem tesz jót a túlzottan sok szabad idő. Ezért aztán elfoglaltságként létezik a kétkezi mezőgazdaság (Huxley kitalálta a bio zöldségtermesztést?!), hiszen amúgy minden élelmet elő tudnak állítani szintetikusan, gépekkel, de hát a sport, a televízió, korlátlan szabad szerelem és egyéb szórakozások mellett kell valami hasznosnak vélhető tevékenység is. Az író szarkasztikus humora, szatírája szerint a munka amolyan pótcselekvés. Természetesen mindenki boldog, s ha mégsem, akkor szómát iszik: tökéletes csillapítószer, vagyis orvosság kezdődő boldogtalanság ellen, minden addig ismert kábítószert, alkoholt s hasonlókat pótol azok káros hatása nélkül. Itt van tehát a futószalagon gyártott össznépi boldogság. És itt következik az író iróniája: a soha nem unatkozó, állandóan kellemes tevékenységekkel elfoglalt és tökéletesen boldog embernek már nincs szüksége sem vallásra, sem művészetekre. Csakhogy egy szép napon egy indián rezervátumból megérkezik ide Vadember úr, hóna alatt Shakespeare Összes műveivel. Jókora hely lehetett ez a „hóna alatt” – de hát egy utópiában minden megtörténhet, még ez is. Egy könnyed, légiesített utópiában talán az következhetett volna, hogy az emberek bioparadicsom termesztése, összevissza szerelmeskedés helyett nekiesnek Shakespeare-t olvasni, megtanulják tőle a lázadást, a bosszút, a féltékenységet, a szenvedést – egyszóval az emberi érzelmeket. Nem ez történik, mert az író Vadembere nem lesz sem hős, sem próféta. Vadember úr öngyilkos lesz. Az író a „repülésből” e borzongató halálugrással téríti vissza az olvasót a (fura) valóság felé: az emberi érzelmek mélységét-magasságát hordozó művészetek nélkül csonkabonka még a legboldogabbnak hitt emberi társadalom is. Kedves Olvasóm! Neked mondom, mert te megérted: figyeljünk azokra, akik „hónuk alatt” Shakespeare-Összessel járkálnak közöttünk. Vigyázzunk rájuk! Utópia, sehol-hely ugyan, de mégis megmenthetik a világot. Ma azonban nem tudok ilyen érzelmesen búcsúzni, mert eszembe jut az orwelli diktatúra (1984 című regény) Nagy Testvére és az első Nagy Testvér Figyel Való Világ játéka nyertesének aranyköpése, ami ma már egy „másik” jelszó is egyben: „Shakespeare?! Ki az a szar?” Hát így állunk, Kedves Olvasóm! Mit mondhatnék?! Kozma Mária