…cenzor, aki rendkívül hosszú ideig, három és fél évtizedig (1770–1804) buzgólkodott a hatalom szolgálatában. A neve Franz Karl Hägelin, akinek célratörő ügybuzgalma olyan elképesztő együgyűséggel keveredett, hogy nem az „eredményes” tevékenysége, hanem ez a bárgyú butaság biztosított örök helyet az osztrák–magyar monarchiabeli színháztörténetben. Valójában 1792-ben már gyakorlott cenzorként sújtott le az irodalmi életre és a színházi írókra az általa összeállított cenzúrarendelet. Ekkor változtatott irányt ugyanis az államvezetés, mert veszélyesnek ítélte a Franciaországból terjedő liberális eszméket, miket addig megtűrt. Kezdetben az államhatalom csak a magyarországi színházakat akarta gatyába rázni – elképzelem, milyen ingerült lenne Hägelin ettől a gatya szótól –, mert szerinte a színház a magyar jakobinusok mozgalmának szócsövévé vált, de a rendelkezést hamar kiterjesztették az egész birodalomra: biztos, ami biztos. A hajmeresztő, írásban, könyvben – Cenzor lexikon – lefektetett szabályok következtében a színpadot politikum nélküli kísértetjárásos rémdrámák, tündérmesék és gügye bohózatok lepték el. A szabályok a cenzorokat is figyelmeztették feladatuk árnyaltságára, mert egy színmű könnyen vétkezhet az államhatalom ellen, megbotránkoztathatja a közerkölcsöt és közszemérmet szavakkal, de mozdulatokkal is. Így hát éber szemmel úgy kell vigyázni, őrködni s a cenzor piros ceruzájával úgy kaszabolni az írók mondatait, szavait – legjobb volna a gondolatait is megrendszabályozni –, hogy se egyházi vagy vallásos kifejezések ne szerepeljenek benne, még kevésbé a forradalom, a szabadság és egyenlőség említése és ugyanvalóst semmi, ami szerelmi életre vonatkozik. A felvilágosodás olyannyira tiltott, hogy még a nappali világosságra sem szabadott utalni, s aztán ennek következtében a sötétségre sem. A maradékból aztán „gazdálkodhattak” az írók, ha tudtak. Persze a dilettánsoknak ez mindig sikerül… A könyv komédiája című művében Ráth-Végh István is felsorol néhány irányelvet a Cenzor lexikonból, ezekből szemelgetek, persze igencsak lerövidítve. A színház a jó erkölcsök iskolája. A párbeszéd ne botránkoztassa meg a közönséget. Minden kétértelműséget [eszembe jut itt a közismert mondás: mindennek, ami kétértelmű, valójában csak egy értelme van] mellőzni, törülni kell. Hogy ez megvalósuljon, célszerű, hogy a cenzor minden előadáson részt vegyen, nehogy a színész jelentőségteljes hallgatás-szünetekkel, gesztusokkal, arcjátékkal, hanghordozással ártatlan mondatoknak más értelmezést sugalljon. Császár, király, pap nem lehet színpadi alak. Minden bibliai utalás törlendő. Pl. „Salamon király bölcsességét nem szabad emlegetni, esetleg azt szabad emlegetni, hogy bölcs, mint Solon.” [Solon athéni államférfi és költő, aki szerint, ahol nincs öröm és hazafiasság, ott rövidesen bekövetkezik a gazdasági és erkölcsi hanyatlás]. A színpadon nem hangozhat el semmi olyan, ami a közembert elriasztja a hazafias eszméktől és a katonai szolgálattól. Szerelmi kalandokról csak akkor szabad beszélni, ha a kaland boldog házassággal végződik. Női szereplők nem fogadhatnak el semmilyen szerelmi ajánlatot, legfeljebb cselből és csak azért, hogy aztán a tolakodó férfiút megszégyenítsék. Házasságtörésről semmilyen körülmények között nem eshet szó, mert „az államnak fontos érdeke, hogy a törvényes házasságok és törvényes születések előmozdíttassanak”. Hägelin személyes ügyességével dicsekszik ebben a cikkelyben: egy színdarab azzal a felháborító jelenettel végződött, hogy a szerelmes pár kettesben bement egy házba. Ám ő soloni bölcsességgel segített a szerzőn: „Beiktattam a darabba egy jegyzőt, s ez a párral együtt lépett be az ajtón. Így a közönség azzal a megnyugtató érzéssel távozhatott a színházból, hogy odabenn a házban, rögtön megtörtént a hivatalos esküvő.” Szigorúan tilos volt szabadságról, egyenlőségről beszélni. Hägelin soloni bölcsességével meg is magyarázza, hogy miért: „Gyakori hangoztatásuk oda vezethet, hogy a közönség füle megszokja őket… zsarnokság, despotizmus és hasonló szavak kihúzandók.” (folytatása következik) Kozma Mária