erős felhőzet
kevés felhő
szórványos felhőzet
Verseny, élet, remény, irodalom
Még véletlenül sem szeretnék most irodalommal foglalkozni, nem olyan időket élünk, hogy téma legyen ez a vetülete a kultúránknak. Csak az történt, hogy elém került egy híradás a világhálón, amely a dühöngő járvány közepette tudósít arról, hogy kiszemeltek tíz tavaly megjelent kötetet. És a könyveket, meg a szerzőket is népszerűsítendő, összehívták őket egy helyre; az is lehet, hogy még a baj ilyen mérvű felbukkanása előtt történhetett. Pesten. Dátum nem szerepelt a pár sor és a fotó mellett… Viszonylag jól öltözött úriemberek és hölgyek mosolyogtak vissza rám, öntelten, az opuszok boldog elkövetőiként, hogy lám, vészterhes időben is figyelnek rájuk. Hogy azért zajlik még valamiféle élet, ez a megmozdulás is jelzi.
Hosszabb ideje vagyok a pályán. A kép két jeles szereplőjével magam is dolgoztam együtt egy valamikori lapnál. Jóban voltunk, úgymond, még szerkesztettem is néhány írását. Emlékszem az egyikre, megnyugtatott, hogy nyugodtan húzhatok belőle, csak nagyon ne nyomorítsam meg a novelláját. És lőn, valóban hoztam a következő megjelenéskor az írást. Harag nem lett belőle, mivel holmi apróságokat igazítottam benne mindössze, s talán egyszer-kétszer szórendet. A másik élő klasszikussal is szívtunk egy levegőt, ha nem állandóan, de néha igen. Viszonylag huzamosan. Még kocsmáztunk is. Épp az italkimérés – mint nosztalgia a múltból – rémlik most, egy későbbi, amikor egymás közelében üldögéltünk. Csak úgy. Vagy öt éve. Pesten volt. Nem beszélgettünk. Nem. Szó nem esett. Talán valakit várt, talán nem. Tán elmélyülten töprengett magában holmi szófacsaron. Tudja a fene. Kétszer is biccentettem, de nem reagált. Akkor jöttem rá, hogy az ismeretség már nem jelent köztünk kapcsot. Az történt, hogy nem történt semmi. Elkönyveltem a voltak közé. Valahogy hasonlóképpen jártam a másik jeles alkotóval is. Véle idehaza kapcsolódtunk szét hasonló módon, amikor az üres kávéházi teraszon valánk kettesben. Biztos, hogy az önérzetem okozhatta – én vagyok az idősebb –, ezt az embert, kvázi kollégát sem szólítgattam különösebben. Amikor látszólag magabiztosan valaki folyton félrenéz, s ha véletlen létrejön a szemkontaktus, még akkor is életlen képet rögzít magában..., akkor egyértelmű. Mert mást nem akar. Már nem. Odamehettem volna, jópofán szólhattam volna én, legalább úgy, parasztosan, ahogy a szomszédok szólítják meg egymást, hogy: – Vágod, János? Vágod? – erre a másik meg viccesen, hogy: – Fel, hál’ istennek, te is! Hagytam. Hadd kávézzon. Akkor. És máskor is.
Engem most nem az a fajta verseny izgat. Abból is lesz valami. Ha lesz. S ha nem, annyi. Épp azt tanulom, hogy kell-e, lehet-e írni veszélyhelyzet idején? Mert kellene. De úgy érdemes, hogy használjak is vele. Most. Azonnal. Ma és holnap.
Elgondolkodtam azon, írom, hogy vajon mi lesz a jövő hónapban a fizetnivalókkal? Van még annyi tartalékom, hogy álljam a sarat. A számlákra gondoltam, a kifizetés aktusára, amelyeket eddig hagyományos módon egyenlítgettem. Egy elmaradt, s tegnap délben jutott eszembe, hogy kinti létem idején be is fizethetném. Csakhogy dél volt, amikor az idősebbeket is kiengedik a „házi őrizetből”, láttam, hogy sokan – hisz’ ragaszkodnak a hagyományos módszerhez – szorongatják a számlaleveleiket a kezükben, s nemcsak a tejnél, meg a kenyérnél alakult ki sor, hanem a fegyelmezett várakozók karéja – kétméteres hézagokkal várakoztak – messze kilógott a járdára a paypontnál is. Én a magam adósságával nem törődtem, hagytam a klasszikus módszert. A sort is. Hazajöttem és átutaltam a nem túl magas összeget az internetszolgáltatómnak. Online. Ez kulcsfontosságú. Mert elektronikus. Ezen futnak az információk. Talán ez az a háló, amelybe érdemes benne maradni. Jó lenne, ha minél több embernek el tudnám mondani, hogy próbálja ki ezt a módszert. Ettől még az „analóg” megoldás is működhet. Ki tudja, hogy lesz egy hónap múlva?! Nehogy már az legyen az oka annak, hogy „levágják” a netet, mert akkor a tévének is annyi, s a banknak is. Omlanak a dominókockák sorban.
Így lehet az írásnak, az elmondásnak azonnali haszna. Megszegődtem két süldőt. Azt mondja az illető a telefonba, aki nevelte, hogy tíz lejben számolja kilóját. Ideadja nekem egy ezresért, bár az egyik nagyobb lehet fél mázsánál. Nem írtunk sem együtt, sem külön, sem egymás mellett, de üzleteltünk már párszor. Azt mondja, hogy duflák a süldőcskék, olyan alomból származnak, amelyeket nem érintett semmi betegség. Mert a disznók is járványtól szenvednek. De hátha megússzuk. Nagyobb az esélyünk, ha betartjuk a szabályokat. Versenyt futunk úgymond a kór elől.
Aztán majd írok komolyabbat is, de egyszer legyen bebiztosítva a hizlalnivaló. És legyen gabona is. Azt mondják, a búza kilója egy húsz, a kukorica valamivel olcsóbb, egy lejért meg lehet venni.
Simó Márton
