Még „csak” ifjúsági olimpiai bajnok lányka volt, amikor édesapja jóvoltából megismertem az úszót. Két-három interjút is készítettem vele, de már eltávolodtam a sportújságírástól, mire Európa-bajnok, majd olimpiai bronzérmes, nemrég pedig világbajnok lett. Facebookon azóta is követem, szinte valamennyi bejegyzéséről értesülök. Augusztus 20-án, államalapításunk ünnepén például sokakhoz hasonlóan azt a mondatot posztolta – aláfestésként pedig a budapesti tűzijáték egyik gyönyörű pillanatát töltötte fel fényképként –, hogy „Isten éltessen, Magyarország!”. Valakinek erre az volt a hozzászólása, hogy „Már te is?”. Sportnál maradva, eszembe jutott, amikor három évvel ezelőtt, a Magyarország–Izland labdarúgó-Eb-mérkőzés után, Budapesten flangálva belebotlottunk egy ismerősünkbe. Már ez is önmagában meghökkentő, de az még inkább, amikor a fociról beszélgetve kifejtette, hogy a következő meccsen Portugáliának drukkol, mert a magyaroknak úgy sincs, amiért szurkolnia. A virtuális és a pesti tér után most ismét helyszínt váltok: az udvarunkon beszélgettem – végre – egy olyan magyarországi személlyel, aki egész világlátásomat, értékrendem alakulását jó értelemben befolyásolta, akinek végtelenül hálás vagyok. Egyetlen bukkanója van a kapcsolatunknak: a politikai nézeteink bizonyos vonatkozásokban távol állnak egymástól. Csak annyira, hogy kettőnk között, emberileg fel sem tűnik, de mivel a politika képes az emberben eltorzítani az emberséget, ezért mindketten látjuk, hogy ekkoracska nézetbeli különbségek bizony családokat, barátokat szakíthatnak szét. Ő baloldali értékeket képvisel, az én szívem és eszem inkább jobbra húz, de egyikünk sem érzi magát elkötelezve egyik párt iránt sem. Hosszasan beszélgettünk a magyarországi és az erdélyi közéletről, egymás tudtára hoztuk, ha valamiben nem értettünk egyet. És beláttuk, hogy manapság a nemzeti érzés a jobboldalt „illeti meg”. Holott még az őszinte, hazugságoktól mentes gyermekkorból tudom, hogy ő maga mekkora hazafi, és mennyire szívén viselte és viseli a határontúliak sorsát. De tény: a jobboldal kisajátító magatartása lehetővé tette, hogy Magyarországon, sőt már nálunk is, egyre kevésbé számolnak a baloldaliak magyarságtudatával. (A barátom talán nem ért egyet velem, de ehhez a helyzethez legalább ekkora mértékben járult hozzá a baloldal nemzeti „határozatlansága”, megosztottsága is.) A Sargentini-jelentés tavaly szeptemberi vitáján Orbán Viktor úgy fogalmazott: „Mi soha sem vetemednénk arra, hogy elhallgattassuk azokat, akik nem értenek egyet velünk.” A jobbra húzó szívemmel és eszemmel is vannak kételyeim ezt illetően, ami viszont ennél jobban aggaszt, hogy az erőből politizálás nemcsak kitermeli, hanem meg is erősíti a „csakazértis” lázadó, ellenszegülő réteget. Olyan identitásbeli aberrációkra erősít rá, amelyek nemzetellenességgel fertőzik meg a semlegeseket, és az ilyen jellegű megnyilvánulásaik bemocskolják a másik oldal elveit valló, de nemzetiségükben amúgy erős társainkat is. Elegem van abból, hogy egyre keskenyebb az az ösvény, amelyen jobb- és baloldaliak együtt haladhatunk a magunk nézeteltéréseivel, de építő – sőt nemzetépítő – elhivatottságunkkal. Elegem van abból, hogy korábban csak néhány féleszű szurkolt volna Magyarország ellen vagy kifogásolta volna az államalapítás ünnepén az országnak címzett jókívánságokat, manapság viszont egyre többen nem is elvi meggyőződésből, hanem inkább divatból fordulnak magyarokként a magyarság ellen. Nem gondolom úgy, hogy megosztottságunk fő vétkese az orbáni politika, de meggyőződésem, hogy a pártkatonáskodás és a politikai befolyás ellentmondást nem tűrő kiterjesztése – például a tudományra és a művészetre – torzítja az elmét, mérgezi az együttműködéseket. Ne csináljunk úgy, mintha az emberi hülyeség vagy az emberi nagyság párthoz, nemzethez, valláshoz lenne köthető. Én szégyellném magam, ha valakit azért utasítanék el, mert nem arra szavaz, akire én. És ha valakinél éppen ez az elfogadás feltétele, annak csak javasolni tudom, hogy minimum szégyellje magát! Kovács Hont Imre