Az új esztendő első napjaiban természetes késztetést érzünk arra, hogy elidőzzünk és visszatekintsünk az elmúlt időszakra. Felidézzük tetteinket, eredményeinket és hibáinkat, igyekezve rendet teremteni az események sorában. Ez a számvetés nemcsak önmagunk értékelését szolgálja, hanem egyfajta iránytűként is működik az eljövendő idő tengerén, keresve tetteink, életünk megfogalmazható értelmét. 
Hasonlítunk ahhoz az űrhajóshoz, aki, elhagyva a Földet, a végtelen világűr csendjében visszatekint a bolygóra. A feltáruló varázslatos látvány hatására bizonyára megpróbálja megérteni az élet, a mögötte hagyott világ és az emberiség helyének mélyebb értelmét. Ezen a ponton különösen érdekes párhuzamot vonni az éves számvetés és az űrhajós perspektívája között, amikor is a távlat ereje segít megértetni a valóban fontos dolgokat.
Ron Garan, a NASA egykori űrhajósa különleges élményeiről beszélt, amelyek során egyszerre gyönyörködhetett bolygónk szépségében és szembesülhetett az emberiség súlyos tévedéseivel. Elmondása szerint odafentről minden másképpen látszik: az űr csendjében, a Föld törékeny légkörét szemlélve, az ember felismeri, mennyire illuzórikusak azok a rendszerek és értékek, amelyeket magunk köré építettünk. Ezek a felismerések kijózanító erejűek – akárcsak egy esztendő év végi mérlege, amelyben nemcsak az elért sikereket, de a mulasztásokat is észre kell vennünk.

„Amikor kinéztem a Nemzetközi Űrállomás ablakán, láttam a villámok paparazzi-szerű villanásait, láttam a sarki fények táncoló függönyeit, amelyek olyan közelinek tűntek, mintha kinyújthatnánk és megérinthetnénk őket. És láttam a bolygónk légkörének hihetetlenül vékonyságát. Abban a pillanatban kijózanítóan döbbentem rá, hogy ez a papírvékony réteg tart életben minden élőlényt a Földön. Láttam egy irizáló bioszférát, ami hemzseg az élettől. Nem láttam a gazdaságot, a pénzt, a tőzsdét. De mivel az ember alkotta rendszereink mindent, beleértve bolygónk létfenntartó rendszereit és a globális gazdaság teljes egészét kezelik, az űrből nézve nyilvánvaló, hogy hazugságban élünk” – fogalmazott az űrhajós.
Nyomatékosította: társadalmunk rendszerei – a gazdaság, a politika, az értékrendünk – nem a bolygónk és az élet fenntartását szolgálják, hanem sokszor öncélú és rövidlátó érdekeket követnek. Az űrből nézve mindez abszurdnak tűnik. Az emberiségnek meg kell változtatnia prioritásait: a „gazdaság–társadalom–bolygó” gondolkodásról át kell térnie a „bolygó–társadalom–gazdaság” logikára, különben az evolúció, amely életben tart minket, megállhat.
Ezek a gondolatok önreflexió szempontjából is relevánsak. Vajon mi magunk is nem egyfajta hazugságban élünk-e? Szembenézünk-e az igazsággal, amikor tetteinket értékeljük, vagy hajlamosak vagyunk a szépítgetésre? Őszintén bevalljuk-e, ha rossz úton jártunk, vagy önámítással próbáljuk igazolni hibáinkat?
Ahogy az űrhajós számára az űrből látott Föld képe egyfajta ébresztő volt, úgy kellene az elmúlt évnek is egy belső riasztásként szolgálnia számunkra. Nemcsak azt kellene meglátnunk, hogy mit tettünk jól vagy rosszul, hanem azt is, hogy mi az, ami valóban fontos. S hogy csak akkor találhatjuk meg a boldogságot, ha életünket az igazán lényeges dolgok köré építjük.
Tehát amikor visszatekintünk az elmúlt esztendőre, ne csak múltunkat mérlegeljük, hanem gondolkodjunk azon is, hogyan formálhatjuk a jövőt – tiszta szemmel, őszintén és felelősségteljesen.