Egy-egy óra eltéréssel, de nagyjából ugyanabban az időpontban minden hazai iskolában „becsengették” az új tanévet. Egyelőre vége az egyszerű reggeleknek, a kötetlen nappaloknak, a lazább estéknek, és bármennyire is megszoktuk tavaly, beletelik néhány hétbe, amíg újra kialakulnak a rutinok. Ezek valamelyest megkönnyítik az alkalmazkodást a „bepakoltál, kikapcsoltad, hova tetted, megtaláltad, felkeltél már, hol a tornazsák, kivel mész ma, ki hoz haza, mi a házi, délután van-e edzés, máris szülőértekezlet?” kérdések között hol könnyebben, hol jó adag stresszel fűszerezve áramló hétköznapokhoz.
Ha egy átlagos tanévnyitóból indulok ki, akkor ez a tanév sem lesz más, mint a korábbi, azaz a sulis napok továbbra is hosszúak lesznek, unalmasak, kevésbé szólnak a gyermekekről, inkább a merevség, mint a lazaság jellemzi azokat, csak állni/ülni kell szépen, befogni és valahogy kibírni.  

Bár az új tanügyi törvény hozott néhány újdonságot, friss áramlatok ettől még nem kezdenek el lengedezni egyetlen hazai iskolában sem. Ahhoz valami több kell: minél több elkötelezett pedagógus, akik nemcsak tananyagot „leadni” mennek be az iskolába, magabiztos, a gyermekközpontúságot zsigerből érző vezetőség, és egy olyan szülői közösség, amely jól ismeri a saját és a tanulók jogait, támadás helyett meg tudja fogalmazni a véleményét, jelezni, ha valamit helytelenít, határokat képes képviselni ott, ahol szükségesnek látja, de nyitott az érvekre és magyarázatra. Nem arra gondolok, hogy a szülő a tanár módszereit, osztály- és tanóraszervező kompetenciáit vegzálja és kritizálja, mert – hacsak ő maga is nem pedagógus – ehhez nem ért. De elvárásai igenis lehetnek, és az iskolának – mint egyfajta szolgáltatónak – a célközönség elégedettségére kell(ene) törekednie. Másik oldalról megközelítve még egyszerűbb a történet: ha a gyermek szívesen megy iskolába, jól érzi magát, akkor a szülő is kevésbé feszül be, jóval kevesebb lesz a frusztráció és konfliktus, végeredményben ebben a felállásban a pedagógusnak is jóval könnyebb lesz az élete. Érzékeny rendszer ez, amelynek kialakítása és fenntartása nem könnyű, de legalább szép feladat. Időigényes is, nyitottságot, partnerségen alapuló kommunikációt igényel…
Álmaim iskolájában nagyon fontos a gyermekek és pedagógusok jólléte és a szülők elégedettsége. A szabályokból csak annyi van, és azok is azért, hogy megkönnyítsék az eligazodást, és általuk létrejöjjön egy olyan légkör, ahol a többség jól, illetve biztonságban érzi magát. Álmaim iskolája olyan hely, ahol számonkérés csak azután történik, miután a gyermek megértette a tananyagot, és sosem az a fontos, hogy mit nem tud, sokkal inkább az, hogy mit sajátított el. Minden tanulónak joga van a saját tempójában fejlődni, lehet próbálkozni, gyakorolni, kérdezni, de tévedni, hibázni is. Lehet véleménye a diáknak, és a felnőttek figyelnek erre, a tisztelet kölcsönös a felek között, és bíznak egymásban. Nem kérdés az alapvető szükségletek kielégítésének joga, tehát a gyermek ihat az órán és a mosdóba is kimehet, ha szükségét érzi. Van sok szabad mozgás, nevetés, tere van az önkifejezésnek, közben megtanulják elfogadni egymást, és úgy működni, hogy viselkedésükkel ne bántsanak másokat. Egyértelmű, hogy a bajban kihez kell fordulni, és az is, hogy lesz segítség. Van megfelelő tájékoztatás, és nem él vissza senki a (vélt) hatalmával. Itt mindenki tudja, hogy a gyermekek jogainak tiszteletben tartása nem csorbítja a felnőttek jogait, a korrekt önérvényesítés, érdekképviselet egy fontos tudás, amire később nagy szükségük lesz. Álmaim iskolájában nem félnek az újtól, és érteni akarják egymást.
Idealista vagyok? Talán. De azért hiszek abban, hogy egyre több iskola fog hasonlítani álmaim iskolájához. Ha nem ebben a tanévben, majd a következőben…