Sok olyan próbálkozással találkoztam az elmúlt évtizedekben, amelyek „segítik” az embert abban, hogy minél gyorsabban és hatékonyabban költse el a pénzét. Egy időben matricákkal jelöltek meg bizonyos boltokat, ahol hűségkártyákat fogadtak el. Amennyiben tagja voltam egy bizonyos klubnak, akkor kedvezményt kaptam. Ha nem, akkor kereshettem az alkalmat a csatlakozáshoz. Ez egyáltalán nem okozott nehézséget, mert voltak hozzá ügynökök, akik ha tehették, s ha engedtem, addig-addig ügyeskedtek, míg beléptettek. Valahová. Valamibe. Aztán jöttek a különböző kártyák, amelyekkel értékpontokat lehetett gyűjteni, és egy idő után jóváírták az összeget. Vagy pedig részt vehettem egy-egy sorsoláson. Mondjuk: autót, mélyhűtőt, színes televíziót, laptopot nyerhetett az ember. Időnként változnak ezek a cikkek, hiszen a vágyak titokzatos tárgyai módosulnak a múló időben. Ami tegnap komoly cikk volt, holnapután az már csak bóvli. Nyűg. Púp a hátunkon. Esetleg szemét… Mondjuk, jó volt belépni az üzemanyagtöltő állomások klubjaiba. Talán ezen a téren éreztem és érzek némi hasznot. A benzin olyan „kelléke” az életünknek, amelyet nem tudunk kiiktatni. Ha el akarunk menni A pontból B pontba, akkor ahhoz tankolni kell. Mert gyalogosan nem lehet mindenhová eljutni. És a tömegközlekedés nálunk olyan-amilyen, sikerült szépen visszafejleszteni. De sebaj. Erős az országúti lobbi. Autó és alkatrész van bőven. Még. Üzemanyag úgyszintén. És annak ára is. Ugrál feszt. Hol lefelé egy kicsit. Hol pedig fel. Megint le. De csak kicsit. Aztán feljebb. Szigorúan többet kérnek érte. Olyan lélektani határokon lépnek át az árszintek, amelyekről azt gondoltuk, hogy azokon soha. Ugye vannak a fizetések, s vannak a különböző mutatók, amelyekhez a jódolgunkat mérjük. Volt az öt lej, aztán a hat, a hét, a nyolc. Bizony a tízen is túltett, ami már két euró, de aztán visszalépett ideiglenesen valahová a nem egészen nyolc lej körüli tartományba… Határozottan jólesik, ha ajánlják a hétvégi tarifát. Mivel két üzemanyag-forgalmazónál is kártyával játszom, kihasználom a lehetőséget. Valóban érződik a kedvezmény. És még ebben a székely anyavárosban is – ahol köztudottan sok a mafla kereskedő – mondogatják udvariasan, hogy visszavárnak. És olykor jó utat kívánnak. De hogy mire jó a gyógyszertáraknál működő pontgyűjtés és a klubtagság, azt nem értem?! Egyfajta aberráció. Valamelyik cég kitalálta, s a többi követi, nehogy lemaradjon a pontversenyben. Három ilyenem volt ez idáig. Mert három helyen hagytam magam becserkészni. Egynél rendben van minden, mert írják az értékeket, áthúzzák egy kártyaolvasón, és a rendszer „látja”, hogy mit és mennyit vásároltam. Ha elérek egy limitet – mondjuk száz lejt –, akkor tízszázalékos kedvezményben részesülök. Ez így rendben van, mert olykor családtagoknak, ismerősöknek is veszek különböző gyógyszereket, vitaminokat, táplálkozáskiegészítőket, kötszereket – mikor mire van szükségük –, és nálam növekszik az elköltött érték. Ez így rendben van. Ezt a tagságot megtartom. Ennek a cégnek a bolthálózatát felkeresem. Akár másik városban is… Viszont két olyan tagsággal is rendelkezem, ahol szívecskéket, virágocskákat, mit tudom én, hogy milyen matricákat ragasztgatnak a műanyag lapocskára. De csak akkor, ha száz lejnél többet költök. A közelmúltban – amikor csekély ötven s valahány lejt hagytam az egyik patikájukban – megkérdeztem, hogy „jár-e” nekem ezért matrica? Kiderült, hogy nem. Ha többet költöttem volna, ha a százas fölé megyek… És mi történik, ha mind a tíz üres négyzetet kitöltik ezek az öntapadós izék?... Akkor ajándékot tetszik kapni! – kecsegtetett az üvegfal mögötti kisasszony… De mit? – kérdeztem hirtelen felindultsággal… Amit gondol, amire szüksége van?... Éppen nem vagyok még annyira vén, hogy vérnyomáscsökkentőkön, szívritmusszabályzókon, memória- és helyváltoztatórendszer-stimulátorokon kellene élnem feszt. De van bajom. Itt-ott már fáj. Erre is kell valami, meg arra is. Aztán a rokonok is rám, illetve patikákban kapható mérgekre szorulnak, amelyeket néha én váltok ki számukra… Szóval olyan volt a kedvem, hogy mindjárt vissza is kérdeztem: – Kotont lehet-e kérni? Esetleg viagrát?... A kis hölgy elvörösödött, majd elrebegte, hogy óvszerek bőven vannak. Adnak majd tíz lejre – természetesen –, ha túllépem az ezres határt… Viagra nincs, de létezik más néven hasonló hatóanyaggal készített pilula, amelynek ugyanaz a hatása… Nem ragoztam tovább, bár megkérdezhettem volna, hogy miben nyilvánul meg ez a hatás, és tartós-e? Csak arról érdeklődtem, hogy felírják-e nekem ezt az ötven s valahány lejt, hogy növekedjék a láthatóan és náluk elköltött keret... Erre nincs lehetőség – válaszolta szemtelenül a szende –, a miénk nem olyan… Erre kinyomtatta a pénztárjegyet, mármint a kitáncát, mert annak mondta. Átvettem az aprócska cetlit, s láttam, hogy 52,80-at ír rajta. Rendben lezajlott a tranzakció. Aztán összegyűrtem a papírost és a tagsági kártyámmal együtt behajítottam a lábamnál ásító szemetesbe. Pedig már két szívecske vigyorgott rajta… Kétszáz elköltött lej. Sok lett volna még az óvszerig meg a viagráig. Vagy mi a fenéig… És ezzel kiléptettem magam a klubból és a gyógyszerboltból is. Ha nem muszáj, ezekhez nem megyek.

Simó Márton