Egyetlen olyan település Udvar­helyszéken, amely tanyabokros szerkezetével egymagában alkot községet. Mivel nem érin­tette a kollektivizálás, sajátosan alakulhatott, némiképp szabad lélegzetvételekkel élhetett a szocializmus évtizedei­ben. Részben megmaradtak az őstermelői szintű gazdálkodás formái. Részben kétlaki életformát követett az akkori aktív lakosság, illetve mindvégig volt egy elég jelentős elvándorlás is. A rendszerváltozás után pedig megjelent két újfajta gazdasági irány, amely mind a mai napig meghatározza és befolyásolja a varságiak mindennapi életét: az ipari méretű fafeldolgozás és a vendéglátás.

Amikor – a 19. és a 20. század fordulóján – elkezdődött a kirajzás, és a többségében oroszhegyi, szerényebb számban korondi illetőségű telektulajdonosok már nemcsak szénagyűjtésre és nyári lakhatásra alkalmas tanyákat építettek, hanem életvitelszerűen kívántak ott élni, meghonosodott egy olyan stílus, amely ötvözte a hagyományos udvarhelyszéki havasalji formákat a havasi építkezés elvárásaival és lehetőségeivel. Az igazi havasival. Mivel a birtokok az irtásokon jöttek létre, a faanyag majdhogynem korlátlanul állt rendelkezésükre. Túlnyomó többségben a fenyőfélék szolgáltatták a házak és a gazdasági épületek boronafalának, a tetőszerkezetek és a kerítések anyagát. A régi házakat kőalapra emelték, helyben hasított zsindellyel födték. Mivel zord időjárással, gyakori széllel, hosszan elhúzódó telekkel kellett itt számolni, az oldalfalakat – bár helyenként tapasztották – többnyire deszkaburkolattal látták el.

Évszázados a községi múlt
Ha átnézzük röviden a történetét, nyilvánvalóan látszik, hogy egyike a Székelyföld legfiatalabb falvainak, Varságtelep néven jött létre – mintegy 1200 lakossal, hivatalosan 1907-ben –, amikor a nyári szállások állandósultak és megalakultak azok az intézmények – polgármesteri hivatal, egyházközség, iskola, üzletek –, amelyek meghatározzák a modern település létét. Mostani nevét 1909-től viseli. A Dél-Görgényi-havasokban, a fennsík jellegű Székelyvarsági-medencében található 850–1050 méteres tengerszint fölötti magasságban, a Nagy-Somlyó és a csomafalvi Délhegy tövében. Északon Gyergyóalfalu és Csomafalva községgel, keleten Zetelakával és Újfaluval, délen Oroszheggyel és Farkaslakával, nyugaton pedig Ko­ronddal és Parajddal szomszédos. Területe 7669 ha, ennek több mint fele erdő, amelyek jelentős állatállománnyal is rendelkeznek. A róka, a farkas, a barnamedve, a hiúz, a fajdkakas, a császármadár gyakori. Számos védett faj található köztük, viszont megjegyzendő, hogy a túlszaporodott medvék jelenléte itt is állandó veszélyforrást jelent, amely károkat okoz a gazdálkodóknak és a vendéglátóknak egyaránt. Rengeteg a málna, az áfonya, a szeder és a szamóca, számottevő a gombafajták változatossága is. Bővizű patakok hálózatát találjuk, amelyek valóságos horgászparadicsomot jelentenek, korábban vízimalmok meghajtására is szolgáltak. Leginkább kihasznált idegenforgalmi látványosság a Nagy-Küküllő forrásának környéke, Csorgókő, a Nagy-Küküllő feje hét forrás egyesült vízhozamát foglalja magában.
Az ezredforduló táján (1999–2001), amikor Sepsiszéki Nagy Balázs bejárta a székelyföldi településeket, megállapíthatta, hogy 1966-ig itt folyamatosan növekedett a népesség (ekkor tapasztalható a demográfiai csúcs: 2152 lélek), 1977-ben 1808, 1992-ben 1560 lakost írtak össze, majd 1515-öt – ez 2002-ből való adat –, illetve 2012-ben 1581 főt, az Országos Statisztikai Hivatal 2018-ra 1580 főben határozza meg az itt élők számát. Az 1990 és 2000 közötti időszakban a római katolikus egyház anyakönyve szerint – a helyiek hat fő kivételével ennek a plébániai közösségnek a tagjai – 313 keresztelést és 210 temetést tartottak. Pozitív a mutató jelenleg is: 2019-ben 34-et kereszteltek és 20-at temettek. Ebben az évben négy keresztelő és két temetés volt. Összesen 675 számozott telek található, ebből 1991-ben 455-öt laktak. Ma valamelyest kevesebbnek van állandó lakója, bár új építkezések is zajlottak, amelyek adott esetben teleknyitással, vagy -osztással valósulhattak meg.

Éles kontraszt a központ és a tanyavilág között
A látogatónak azonnal feltűnik, hogy az utóbbi években jelentős változások zajlottak le a község központjában. Olyan felújítások ezek, amelyek markánsan meghatározzák ezt a hagyományos falusi, utcás formát mutató településrészt. A régi – több mint százéves – kultúrház menthetetlen volt. Öt évvel ezelőtt sikerült forrásokat teremteni egy új, többfunkciós intézmény felépítésére, amely 2016-ra el is készült. Külső és belső formája, motívumhasználata kiválóan jelzi a hagyományt, jelképezi a helyet. Egy LEADER-program keretében lebontották és újjáépítették az 1908-ban készült jegyzői lakot, amelyben az utóbbi évtizedek alatt volt már orvosi rendelő, szülészet, kocsma, de így a nagy odafigyeléssel készült új épület – 2015 óta – emlékezteti a helyieket a múltra és a múlt értékeire. A népi élet és a népi mesterségek kellékeit helyezték el benne, sikeresen kiegészítve azokkal a tárgyakkal, amelyek a létezett szocializmus korában a pártitkárként is szolgáló jegyző, azaz az államhatalom képviselője munkájának kereteit adták. Nem volt Varságon termelőszövetkezet. Gondoljuk, ha lett volna, akkor egyfajta mementóként rekonstruálták azt az irodát is, ahonnan a „termelést”, a „központi direktívák mentén” irányíthatták volna. Felújításon esett át a szomszédos iskolaépület is. Az adminisztrációs helyiségeket, a községi hivatalokat, a templomot, a plébániát, a közeli kereskedelmi egységeket a most kiépülő hálózat jóvoltából, hamarosan faőrleménnyel termelt távhővel látják el. A „formaőrző központ” ma már negyven perc alatt megközelíthető Székelyudvarhelyről. Jó érzés ideérkezni. Akár úgy is mondhatnánk, hogy Székelyvarság „főtere” egy hegyvidéki székely kisváros arculatát mutatja. A több mint 100 kilométer hosszúságú község út/utcahálózat jelentős részét modernizálták, leaszfaltozták, ami Varságtisztása, Bolygóbükke, Forrásköze, Sólyom­kő­pataka, Nagykútpataka, Bagzos és Küküllőtelep felé könnyíti meg a haladást. Ezek a településrészek 10-15 kilométerre esnek innen. Viszonyításként: az észak–dél irányú főút 11 kilométer hosszú.

Az úthálózat korszerűsítése életmódváltozással is jár. Amióta követjük – öt-hat esztendeje – a legújabb kori fejlesztéseket, azt látjuk, hogy 21. századi iramot vett az idegenforgalom. Létezik a fizetővendéglátás, és vele párhuzamosan a magánturizmus. Legalább félszáz családi kisvállalkozás foglalkozik – több jelentősebb kapacitással rendelkező panzió mellett – szállóvendégek fogadásával. Az innen elszármazottak, az ide kötődők, illetve székelyudvarhelyi, marosvásárhelyi és magyarországi magánszemélyek 300-nál több hétvégi és üdülőházat építettek fel. A tulajdonképpeni szervezett turizmus a kilencvenes évek közepétől indulva kezdett olyan méreteket ölteni, hogy mára már jelentékenyen járul hozzá a településkép alakításához. Mivel nincs lehetőség ipari park létrehozására, az újonnan létrejött fűrészüzemek kényszerűen beékelődnek a lakóházak, a családi és hétvégi házak közé. Ha a csendet nem is törik meg minden szegletben, élő tájsebként maradnak meg a látogatóban.
A múlt század hatvanas-hetvenes éveiben – mivel a fakitermelés és -feldolgozás állami monopólium lett, jóval nehezebb volt a minőségi nyersanyagok beszerzése, így a zsindelykészítés is – bár a mai napig él – jelentékenyen visszaszorult. A lakóházakat és a gazdasági épületeket ekkor túlnyomórészt hullámpala tetőkkel látták el. A szürke eternit – amelyről menet közben bebizonyosodott egészségkárosító hatása – „beévült”, „patinásodott” a rátapadó mohától, némiképp az időjárás viszontagságaitól, jórészt mégis megmaradt. A kezeletlen zsindelytető, ha nem javítgatják folyton, tíz-tizenöt év alatt elrongyolódik, részben ez a praktikus megfontolás is okozhatta a palatetők népszerűségét. A legújabb korban azonban korszerű anyagok árasztották el a tanyavilágot, amelyek tobzódva tárgyiasulnak a mai épületekben, további – olykor nem kívánt – módosulásokat okozva.
Ahhoz, hogy megnyugtatóan alakulhasson a településkép, nagyobb együttműködési készséget kellene tanúsítania minden helyinek és „bebírónak”. Ha a községi vezetésnek sikerült a központi övezetben bizonyítania, akkor a tulajdonosok közti harmónia révén, jóindulatú „rákényszerítéssel”, tanácsadással lehetne úgy változtatni az irányokon, hogy ne a balkáni igénytelenség, hanem a valóban maradandó, igazi udvarhelyszéki hagyományokat és formákat mutathassák fel az idelátogatónak ennek az egyedi szerkezetű községnek a területén.
A hagyományos anyagok, a tájba simuló színek mellett fontos lenne a közlekedőutakat, illetve a tanyákhoz tartozó művelt területeket övező fenyőkarókból készített kerítések fenntartását is kezdeményezni, amelyeken oly sok helyen lépcsőszerűen kialakított átlépők segítették az emberek közeledését. Ez a bizalom jele is volt. A gazda állatai bent maradtak. Az „ámbolygók” pedig kívül. Most, amikor a járványhelyzet miatt lelassult valamelyest az élet, akár „tevőlegesen” is lehetne gondolkodni a lehetséges megoldásokon, hiszen felértékelődnek a családi üdülés formái, a kiscsoportos „slow turism”, amely egyre inkább környezettudatos, és a környezet „minimalista” szolgáltatásait veszi igénybe, illetve