borús égbolt
Választás
„Nem megyek el szavazni!” – halljuk gyakran, mint ahogy azt is, hogy „Még meggondolom, elmegyek-e szavazni!”. Érthetetlen az elutasító magatartás, mint ahogy érthetetlen az utolsó pillanatban való mérlegelés is: El kell menni szavazni! A választás joga egyben jog és kötelezettség. Ez az a nap, amikor jogunk van következményekkel járó véleményt nyilvánítani: s a véleménynyilvánítás következménye pedig az, hogy bejut-e az általunk kedvelt, rokonszenves párt, szervezet, netán független jelölt a törvényhozásba vagy sem. S az is tőlünk függ, hogy a listáról hány személy kerül be a parlament alsó- vagy felsőházába.
Nagyon sok ellenérv elhangzik annak indoklásaként, hogy miért nem akarnak szavazati jogukkal élni a távolmaradók: elegük van a politikából, illetve a politikának nevezett sajátos hazai közéleti katyvaszból; elegük van abból, hogy a rendszerváltáskori reményekkel ellentétben romlik a polgárok közérzete; elegük van a nyelvi jogok és a szabad szimbólumhasználat terén tapasztalható visszalépésből; elegük van az alacsony bérekből és elegük van abból, hogy a fiatalok jelentős hányada külföldön keresi megélhetését, boldogulását. Hasonló indokokat sorakoztatnak fel azok is, akik még gondolkodnak azon, hogy szavaznak-e vasárnap vagy sem.
Holott a passzivitás nem vezet semmire. Ha tétlenül ülve várjuk a sült galambot a szánkba, ott maradunk ülve és tátott szájjal. A tétlenség további tétlenséget szül, s a jövőbe vetett hit, remény helyét a csodavárás veszi át. De azt már mindannyian tudjuk, hogy csodák ritkán történnek. Tehát ha helyzetünk jobbítását akarjuk, tennünk is kell érte – kisebbségiként pedig ez többletfeladatokkal is jár. Mi nem csupán az egzisztenciális gondokkal kell megküzdenünk, hanem azzal is, hogy jó közérzetünk kialakításához, megtartásához nyelvi jogaink tiszteletben tartása, anyanyelvi oktatásunk megtartása és minőségi szintjének emelése, az anyanyelvi kultúrához való hozzáférés, a szabad szimbólumhasználat és sok más, jellegzetesen a kisebbségi sorsból-sorból fakadó igény kielégítése szükségeltetik.
Mindezt viszont csak akkor érhetjük el, ha ki-ki a maga helyén elvégzi a dolgát: a diák a tanórán, a tanár az iskolában, az orvos a rendelőben és a kórházban, a kőműves az állványon, az asztalos a gyalupadnál, a politikus a döntéshozó vagy végrehajtó testületekben. Ez a munka viszont jól végzett, eredményes kell legyen, nem csak amolyan tessék-lássék, teljen-a-nyolc-óra, így-is-jól-van szerű. S eredményes kell legyen még akkor is, ha pillanatnyilag nem szerez örömet, ha unjuk vagy kiábrándultunk. A munka eredményességével pedig el kell számolni, s a legkínosabb az lesz, amikor gyermekeink számoltatnak el minket.
Vasárnap is dolgozni kell: az a dolgunk, hogy elszámoltassuk a politikusokat, meg az, hogy újabb négy évre munkát adjunk nekik. S ezt a dolgot el kell végezni, még akkor is, ha nincs ínyünkre. Most nem a tétlenkedés, a hosszas mérlegelés, hanem a cselekvés idejét éljük!
Sarány István
.jpg)
