erős felhőzet
Úton
Gyermekkoromban utazások előtt kiterítettük az autós térképet, és barátok, ismerősök tapasztalataira alapozva megterveztük a legmegfelelőbb útvonalat – biztosra mentünk, hiszen a nem mindig friss nyomtatványokban a piros, sárga és fehér színnel, a megfelelő számozással ellátott utak állapotáról és arról, hogy valahol útjavítás lassítja a közlekedést jobbára csak a beszámolókból lehetett következtetni. Igaz, akkoriban pár száz kilométer megtételére napokig vagy hetekig készültünk izgatottan, és kaland volt maga az út is. Napjainkban ennél jóval egyszerűbb és gyorsabb az útvonaltervezés, hiszen internetes térképek, alkalmazások és GPS-készülékek gondolkodnak helyettünk, és jelölik ki a megfelelő irányt pontosan a célig, figyelembe véve még az egyirányú utcákat is, és jóval gyorsabb, rohanósabb lett az utazás is, ahol többnyire csak a célállomás elérése számít.
Háromkútra készülve néhány másodperc alatt megtudtam, hogy a közigazgatásilag a Neamţ megyei Damukhoz, de adózás, oktatás szempontjából és lélekben sokkal inkább Gyimesközéplokhoz, egyházilag pedig Gyergyószentmiklóshoz tartozó településre 1 óra és 36 perc alatt juthatok el Csíkszeredából. Összesen 68,9 kilométer, a gyimesi főúttól 32 kilométer a távolság – akár azt is mondhatnánk: ehejt, azonban az internetes útvonaltervező egy dologról nem tájékoztatott, mégpedig arról, hogy valódi szekérúton kell megtenni közel 30 kilométert.
Akár idilli reklám is lehetne, ahogy az őszi napsütésben kanyarog az autó az erdei úton, de a felismerés ennél kijózanítóbb, amikor rájövünk, milyen tehetetlenek vagyunk mobiltelefon és internet nélkül. Hosszúra nyúlnak a percek, amíg reménykedünk, hogy a következő kanyar után már felérünk a gerincre vagy feltűnik egy település, ahol nemcsak bekerített telkeket, és csűröket látunk, hanem végre találkozunk valakivel, aki megerősít abban, hogy jó irányba haladunk. Mert hiába néztük meg alaposan a térképet és ismerjük a közlekedési szabályokat, az erdei utakon nincsenek kilométerkövek, útjelző táblák, és a településekre beérve sem fogad minket például az „Isten hozott Farkaspallón!” felirat, így végig ott motoszkál bennünk a bizonytalanság. A helybéliek tudják, idegenek pedig igen ritkán jönnek – magyarázom magamnak a tájékoztatás hiányát.
Hidegségtől Barackosig 10 km, Farkaspallóig 10 km, a sugói elágazásig szűk 3 km, át a gerincen a falu főutcájáig 8 km – van idő a gondolkodásra, miközben sokszor csak lépésben tudok haladni szakadékok szélén vagy épp híd híján át a patakon, magam elé képzelve, hogy milyenek lehetnek az útviszonyok télen. Az egyszeri látogatónak kuriózum, de az ottaniaknak a mindennapi valóság. És bár az elemi befejezését követően a gyerekek már nem szekérrel vagy gyalog vágnak neki az útnak hétfőnként a bentlakásos iskolába, hanem a falugondnok szállítja őket autóval, meggyőződésem, hogy ez az elszigeteltség meghatározza életüket.
Célba érve, Háromkúton szembesülök a ténnyel, hogy a technika helyett ajánlatosabb lett volna ezúttal is a hagyományos módszerhez folyamodni, és megkérdezni az ismerősöket, akik tapasztalatból tudták, hogy Csíkszeredából Gyergyószentmiklós felől megközelíteni a kis falut a távolságot tekintve hosszabb, de időben rövidebb. Visszafelé azt az utat választom, és megkönnyebbülten hajtok fel az aszfaltra a Gyilkos-tónál, de miközben a híreket hallgatom, amelyekről „lemaradtam”, és a következő napi teendőket listázom, megállapítom: talán az ottaniak boldogabbak.
Háromszéki Eszter
